Boldog Békeidők II.

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak. Sok szép jókívánságot kaptam jómagam is, ezek közül a legszebb a http://www.youtube.com/watch?v=hAwzn9na7rI címen érhető el. Talán már többen hallottátok, láttátok Ady Endre Karácsony című versét Szabó Gyula előadásában, gyönyörű képekkel. Nekem a hátamon feláll a szőr, miközben hallgatom, szóval nagy hatást tett rám.

Tegnap szentestén összegyűlt a család, most néhány gondolattal azokra emlékezem, akik már nem lehetnek közöttünk, a nagyszülőkre. Apai nagyapám dolgos, rendes falusi ember volt, fél életét bányászként élte le. A II. Világháborúban nagy szerencséje volt, mert hiába vonultatták be egy miskolci zászlóaljba, az utolsó pillanatban megmentette a bánya kikérő levele. Mint, később kiderült a zászlóaljból 3-an élték túl, a többi odaveszett a Don kanyarban. (Jut eszembe ez a levél utólag nekem is szerencsés, hiszen valószínűleg én sem születtem volna meg, ha a levél későn ér oda.) Nagyapám, csakúgy, mint a többi, régi falusi ember nagy harmóniában élt a természettel. Soha nem sietett sehová, mégis mindig időben odaért mindenhová. Kora tavasszal, amikor az első erősebb tavaszi napsugarak megsimogatják az embert, prémes bundáját kiterítve, szívesen kifeküdt az udvar egyik zugába és nagyokat durmolt, kiélvezve a jó idő eljövetelét. Gyakran eljártam vele még kamaszként kaszálni, a maga nyugodt ritmusában egy egész napot is képes volt ezzel a munkával eltölteni. Mindig magával hordta a kulacsát, az ebéd pedig többnyire szalonna volt hagymával és kenyérrel, ez volt a kedvence. Volt még egy jellemzője, nekünk gyerekeknek mindig úgy köszönt oda: "Szia hé srácok"! Ez olyan védjegy volt nála, mint Kézynél a "Jó estét, jó szurkolást". Volt egy mostohatestvére Berti Bá", akivel egyszer egy kisebb csapatban bográcsoztunk egy rokonom udvarán. Amikor megláttuk nagyapámat, kaszával a vállán felénk közeledni, Berti megkérdezte:kaszálsz, Herman, kaszálsz? (Herman volt nagyapám beceneve a bányában) Majd a választ meg sem várva azt mondta: ki mit szeret Hermus, Te kaszálni szeretsz, mi pedig bográcsozni szeretünk. Szóval, ilyen nyugodt mederben folyt az élet akkoriban. Említhetnék egy másik esetet, amikor egy ismerősömtől udvariasan megkérdeztem:Lajos Bá" aztán szokott-e még citerázni? Válasz: szoktam, de már nagyon unom. Nekem hiányoznak ezek a régi falusi emberek, minthogy természetesen a többi nagyszülőm is. Másik nagyapámat sajnos nem ismertem, 23 évesen tüdőgyulladásban elhunyt, állítólag nagyszerű ember volt, Gizus mamáról már meséltem, tőle örököltem a humoromat (legalábbis remélem, hogy van), a másik nagymamámmal kevesebb kapcsolatom volt, mert ő egy másik faluban lakott, de jóravaló, csendes, szorgalmas asszony volt.

Érdekes, hogy a szüleim esetében már volt egy generációs váltás, ők már nem voltak tipikus falusiak, mint ahogyan mi sem lettünk azok. Jó anyagi körülmények között éltem meg a gyermekkoromat, nyaranta sokat utaztunk. Így már kisgyerekként eljutottam a Balaton mellett a Magas Tátrába is.

Így, néhány nappal az év vége előtt rövid számvetést készítve erről az évről, elmondhatom, hogy nekem nem volt túl jó évem. A megszorítások sajnos a mi családunkat sem kerülték el ill. volt néhány másjellegű csalódásom is ebben az évben. Na mindegy, bízzunk benne, hogy a következő év jobban sikerül. Majd el felejtettem, hogy büszke vagyok arra, hogy a profilomat kétszázvalahányan nézték meg. (Talán csak azért, hogy ki lehet ez a marha:-) Remélem nem csak azért, hiszen az egyik célom, hogy az olvasóimat kicsit felvidítsam. Úgy gondolom, érdemes volt a blogírást elkezdeni és még nagyon sok téma van a fejemben.

Boldog Békeidők I.

Ha valaki figyelmesen olvassa bejegyzéseimet, biztosan észreveszi, hogy szeretek időnként zsörtölődeni, fennakadni bizonyos dolgokon. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik elfogadják a dolgokat, úgy, ahogyan vannak. Voltak a történelemben, akik megváltoztatták a világot: vallási vezetők, hadvezérek, államférfiak, tudósok, stb. Azt gondolom, kellenek ilyen formátumú emberek, hogy utat szabjanak a fejlődésnek, igaz sajnos időnként előfordult, hogy életük, tevékenységük eredményeként pusztulás, háború, éhínség várt a szenvedő milliókra. De mi a helyzet velünk, többségében egyszerű, hétköznapi emberekkel? Vajon érdemes-e gondolkodni dolgokon, tenni valamit olyanért, amin úgysem tudunk változtatni? Az igazi kérdés persze az, hogy mi az, amihez van elég erőnk, befolyásunk és mi az, amihez nincs. Sokszor nehéz eldönteni, de igenis tenni kell azért, amiért tudunk tenni, hogy jobbá tegyük ezt a világot.

Mennyivel egyszerűbb volt még gyerekfejjel. Elnézem öcsém kislányát és eszembe jut az én gyermekkorom. Akkor még nem volt ilyen bonyolult a világ, a gyerekek Karácsonyra nem laptopot, különböző elektronikus kütyüket kaptak ajándékba. Ahogyan emlékszem az első ajándékom egy kifestőkönyv volt és én nagy boldogan mutogattam mindenkinek és nagy örömmel színeztem a benne lévő figurákat. Amikor már kezdtem cseperedni, valami fúvós hangszert kaptam, ezzel még az ünnepekben megtanultam eljátszani a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű dalt, amivel emlékszem, hogy a nagyszüleimnél először nagy sikert arattam, de később a dolog visszájára fordult, mert egy idő után már kezdtem az idegükre menni :-). Akkoriban a gyerekek még nem hamburgert ettek és kólát ittak hozzá. Főzelék, krumpli vagy tészta volt általában az ebéd. Emlékszem többnyire hétvégén ettünk húst, főleg csirkét, amiből az egyik comb volt az enyém, a másik az öcsémé. Déligyümölcsöt először Szlovákiában ettem, de ott is hosszú sort kellett kivárni, mire ránk került a sor. Kólát Budapesten ittam úgy 8 éves koromban, csodálkoztunk is, hogy mit szeretnek benne a városi népek, amikor olyan orvosság íze van. Világéletemben falun éltem. Gyerekként iskolai szünidőkben egy átlagos nap a következőképpen nézett ki. Reggeli, irány a focipálya, ebéd, megint foci, vacsora, aztán alvás. Nem is nagyon lehetett látni elhízott gyereket. Amikor éppen nem fociztunk, akkor éppen bicikliztünk vagy a természetben voltunk. A cseresznyefákat dézsmáltuk, figyeltük, hogy mikor kelnek ki a bagolyfiókák, vagy éppen suhingóztunk, alvég a felvég ellen. Nagyon egyszerű játék volt, hajlékony vessző végére sárdarabot gyúrtunk és azt dobálta egyik csapat a másik felé. Utólag is örülök neki, hogy nem ütöttük ki egymás szemét, legalábbis én komoly sérülésre nem emlékszem. Nagyon élénken él bennem, amikor elkezdtem az általános iskolát, mennyire vártam, milyen büszke voltam, hogy én már iskolába járok. Örök hálával tartozom Patai tanító Úrnak, aki az alsó tagozatban egyszemélyes tanári karként is működve, megismertetett minket az élet rejtelmeivel. Talán negyedikes lehettem, amikor nagy megtiszteltetés ért. A Pajtás újságtól keresték meg az iskolát, interjúkat és fotókat készítettek rólunk. Így történhetett, hogy életemben először és valószínűleg utoljára címoldalra kerültem, és ha jól emlékszem a harmadik oldalon arról faggattak, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Közel 35 év telt el azóta és még most sem tudom a választ :-)

Gondolatok az elmúlt hetekről

A közelmúltban emlékeztünk meg halottainkról. Mi, ilyenkor három temetőt keresünk fel (hiába, nagy a rokonság) és a temetőlátogatást összekapcsoljuk rokonlátogatással is. A rokonainkkal az újratalálkozás öröme, kicsit ellensúlyozza a temetői szomorúságot és jól ápolja a rokoni kapcsolatokat, én nagyon fontosnak tartom ugyanis a család, a rokonság összetartó erejét.
Egyszer valahol azt hallottam, fényből és sárból vagyunk összegyúrva. Érdekes megközelítés. Halottainknak a fény már kihunyt, de mindig feltűnik az a csend és nyugalom, ami körülvesz minket, mikor elszorult szívvel sétálunk a sírok között, elhunytjaink sírja fölött meggyújtva mécseseinket, gyertyáinkat. Különösen fáj, amikor valakit fiatalon ragad el a halál. Sokáig álltam a két éve, 32 évesen, tragikusan elhunyt ismerősöm sírjánál. A sors vajon miért nem engedte meg neki, hogy teljes életpályáját befuthassa. Fiatalon, életerősen ragadta el a halál, végzetét emberi felelőtlenség okozta. Miért kellett így történnie? Nem tudhatjuk, de neki ez volt megírva. Egyszerű, fakeretes sírja emlékeztet arra az egyszerű, őszinte, gyengéd, emberre, aki életében volt. Szintén sokáig szoktam álldogálni nagyszüleim sírjainál, ilyenkor eszembe jut, hogy anyai nagyanyámnak én voltam a kedvence, gyerekkoromban óvott még a széltől is. Nem volt túlzottan vallásos fajta. Még kisgyermekként utaztam vele egyszer a buszon és a temető mellett lassított a járat. Ránézett a temető feliratára és annyit mondott: ”Csak hiszitek”. De jólelkű, rendes asszony volt, szép kort megélt, 80 évesen ment el.
Ami még elgondolkodtatott, nézelődve a temetői sírok, sírfeliratok között, hogy mennyire igazságtalan, hogy míg vannak, akiknek nyugvóhelyét csak egy fakereszt jelzi, mások pompás sírhelyének értéke egy kisebb lakás summájával vetekszik. Hát még holtunkban sem vagyunk egyelőek. Sokkal igazságosabbnak tartom például a II. Világháborúban elesett amerikai katonák emlékhelyét. A tábornok és a közkatona is egyforma rendezett sírban nyugszik. Lehet, hogy ezzel nem értetek egyet, de én tényleg így gondolom.

Szintén a közelmúltban történt, hogy néhány társammal jószolgálati adománygyűjtést, ill. erre rászervezve egy rendezvényt csináltunk. Hát, vegyesek a tapasztalataink. Közel 170 ezer Ft összegű adomány jött össze, aminek nagyon örülünk, köszönet itt is az adományozóknak, de több száz ember lett az üggyel kapcsolatban megszólítva és döbbenetes az a közöny, sőt néhány esetben ellenségesség is, ami az emberek többségét jellemezte. Mondhatnánk persze, hogy gazdasági válság van, de szerintem ez a közönyös hozzáállás dolgokhoz, aminek segítségével, előre vihetünk ügyeket kisebb vagy nagyobb közösségek érdekében, nem európai, hanem magyar sajátosság. Ennek okairól, tanulmányt lehetne írni. Néhány éve egy Kanadában élő ismerősöm látogatott haza beteg édesapjához. Már lassan visszamenőben volt, mikor megkérdeztem tőle, hogyan érezte magát az óhazában? A válasza nagyon meglepő volt. Azt mondta jó volt újra itthon lenni, de feltűnő az a rosszkedv, ami az embereket uralja. Odaát nem látni ennyi egykedvű, leszegett fejjel járó embert az utcákon. Mondom neki, talán a kereset, a jövedelembeli különbség az oka. Válasza, nehéz a kettőt összehasonlítani, mert például míg itt az apja kórházi kezelése szinte ingyen volt, odaát egy vagyonba került volna. Egyébként is 87-ben ment ki és úgy emlékszik akkor sem vetette fel a népet a sok pénz (részben ezért ment ki), mégis sokkal összetartóbb, vidámabb volt a magyar. Egyetértettem és ennyiben maradtunk.

Help

Reggelente, amikor álmosan beindítom az autót és megnyomom az útvonaltervezőben a kedvencek között a munkahely ikont (v.ö. amikor, Ti a tömött buszokon elindultok munkába :-), szóval, ilyenkor még nem tudom, hogy aznap éppen mi vár rám, milyen napom lesz. Az elmúlt 20 évben, amióta ügyfelekkel, emberek ügyes-bajos álláskereséssel kapcsolatos ügyeivel foglalkozom, történt egy és más érdekes eset, amit érdemes elmesélnem. Pályám kezdetén, hogy teljes legyen az eddigi pályafutásom, még egy egészen más területen, számítógépes operátorként (80-as évek), az akkor még korszerű R-22-es szovjet csodagépen dolgoztam. Abban az időben ilyen vagy ehhez hasonló nagygépes technológiában talán, ha 3-4 ezren dolgoztunk az országban. Régi filmekben lehet néha látni, amikor az operátor mágnesszalagot vagy mágneslemezt cserél az egységeken vagy a konzolnál ülő éppen valamilyen utasítást ad. Az egész számítógépterem volt vagy 200 m2 és kb. 8-10 ember dolgozott ugyanazon a munkán, de más munkafolyamaton. Akkor még szerintem egyikünk sem gondolta, hogy hamarosan eljön az idő, hogy az egész számítógépterem belefér egy nagyobb könyv méretű dobozba és azt sem, hogy ilyen doboza lassan minden embernek lesz. No, de változnak az idők.

Visszatérve az elmúlt 20 évre, a munkaügyben, még az állami szektorban kezdtem a pályafutásom és mint zöldfülűt, már az elején, olykor bevetettek a mélyvízbe. Történt egyszer, hogy a főnököm maga helyett, engem küldött egy rehabilitációs ülésre. Akkor még az épületet sem nagyon ismertem, az egyik helyiségből beszéd szűrődött ki, én bekopogtam és bementem. Leültettek, kávéval, üdítővel kínáltal, kicsit csodálkoztam, hogy miért vagyunk olyan sokan, de azért ültem és figyeltem. Egy idő után már a szünetet vártam, mert rájöttem, hogy rossz ülésre ültem be. Szünetkor átmentem a másik helyiségbe, éppen én következtem és a hivatal álláspontját kellett ismertetnem. Elmondtam a szövegem, aláírtam a jelenléti ívet és a végén mikor jöttünk ki az ülésről, a másik társaság, akik szintén akkor végeztek, kicsit csodálkoztak, hogy én mindenhol ott vagyok. Amikor visszatérve az irodába ezt elmeséltem a többieknek, hát a nevetéstől visszhangzott az egész épület.

Volt egy kedvenc ügyfelünk, aki a jelenlétével, humorával mindig mosolyt tudott csalni az ügyintézők arcára. Egy alkalommal mezőgazdasági munkára lehetett jelentkezni Németországba, fényképes önéletrajzzal. Emberünk rögtön jelentkezett is, az önéletrajza sem volt kutya, de a fotója? Képzeljetek el egy kócos, bandzsal (tudom erről nem tehet) embert keménykalappal a fején. Szerintem röhögött a fényképész, röhögtünk mi és röhöghetett a németországi partnerünk is. Én fogadni mertem volna rá, hogy a németek már csak kíváncsiságból is kiviszik, de végül sajnos erre nem került sor. Később, belföldi munkában tudtunk neki segíteni, köszönettel azért is, hogy ennyi embernek okozott örömet.

Azokban az időben még tömeges volt a munkanélküliség (sajnos most is arrafelé tartunk) és sokszor előfordult, hogy az ügyfeleinknek órákat kellett várni a sorukra. Egyszer halljuk, hogy az előtérben kiabálják:megjött a kávé, utat, utat. Megjelenik az ajtóban két férfi, három adag kávéval a kezében. Mondjuk, hogy mi nem kértünk kávét, mire ők: tudjuk és elővették a farzsebükből az irataikat. Ugyenezt mások, később süteménnyel játszották el. Szóval jó dolgunk volt.

Nagyon sok érdekes karakterrel találkoztam a munkám során: volt ügyfelem, aki többszörös emberölésért ült és kiszabadulva munkát keresett (hihetetlen, de öregemberként, megtörten vigyázzban állt előttem, aki akkor még fiatal suhanc voltam) volt ügyfelünk, aki munkanélküliként, Miami-ból küldött képeslapot nekünk (rendszeresen láthatjuk a tévében, show-ja is van), de volt olyan vállalatvezető is, aki az elküldése miatt olyan depressziós volt, hogy komoly munkánkba került, hogy egyáltalán értelmes kommunikációt tudjunk vele kialakítani.

Az évezred elejétől a civil szférában dolgozom, de a munkaköröm hasonló, mint korábban. Koordinátorként, manapság sokat utazom az országban, keleten Nyíregyházáig, nyugaton Zalaegerszegig. Kicsit furcsa volt megszokni, hogy a családtól távol töltök 20-25 napot az évben, de a munkaköröm ezzel jár. Már nem hivatalnok voltam, hanem civil tanácsadó, amikor a következő eset történt, amit kissé pironkodva mesélek el, bár én ártatlan voltam ennél a szituációnál.

Telefonon hívtam az egyik ügyfelünket, (aki, az ismerőseim szerint homokos, bár hozzáteszem, hogy nem látszik rajta) egyeztetni szerettem volna vele egy munkalehetőséggel kapcsolatban. Hosszas kicsöngés után kicsit lihegve felveszi a telefont és közli velem, hogy látta a kijelzőn a nevemet, ezért vette fel, de éppen szexel, úgyhogy gyorsan mondjam el, hogy mit akarok. Hát köpni, nyelni nem tudtam, még zavaromban azt is megkérdeztem, hány perc múlva hívjam vissza. Aztán végül abban maradtunk, hogy másnap jöjjön be az irodába. Azt hiszem, hogy ha valaki ilyenkor képes miattam felvenni a telefont az komoly szakmai elismerés a számomra.

Hát ennyit a munkámról, most már készülődenem kell, mert osztálytalálkozóra vagyok hivatalos. Kíváncsi vagyok, ki mennyit öregedett és ki mennyi üveg sört bír meginni :-)

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Bár U20-as válogatottunk végül nem nyerte meg az egyiptomi tornát, de 3. helyével így is az elmúlt 25 év legnagyobb labdarúgósikerét érte el. (Az utolsó sikeres labdarúgótornánk a Bicskei Bertalan vezette korosztályos válogatott győzelme, első helye az 1984-es Európa-bajnokságon.)
Felnőtt válogatottunk ezzel szemben jó kezdés után, az utolsó négy fordulóban mindössze 3 pontot gyűjtve, Máltát és Albániát megelőzve a 4. helyen végzett csoportjában. Nagyon sok elemzés történt a szakemberek és a sajtó részéről is, most megpróbálom az eseményeket én is értékelni, átgondolni, mik lehetnek egyrészről a siker, másrészről a kudarc okai.

Kezdjük felnőtt válogatottunkkal, annál is inkább, mert felháborítottak egyes véleményt formálók szakmai értékelései. Induljunk ki abból, hogy a szakemberek csoportunkban a papírforma alapján előzetesen a 3.- 4. helyre tartottak minket esélyesnek. Fortuna nem volt velünk a sorsoláskor, meglehetősen nehéz csoportba kerültünk, de szinte végig versenyben voltunk a második helyért. Köszönhetően annak egyrészt, hogy nagyon jó volt a sorsolásunk. A kis csapatok ellen elértük a maximális 12 pontot, míg vetélytársaink sokszor csak szenvedtek, így, a véghajrához nagyon jó pozícióból (2. hely) készülődhettünk. Másrészt, azt mindenki észre kell, hogy vegye: beérett egy fiatal generáció, akik tudásuk és motiváltságuk alapján komoly sikerekre képesek. Ezt a fiatal generációt 3-4 idősebb, rutinos játékos jól egészíti ki. Jelenlegi csapatunkban 7-8, olyan játékos található, aki Európa középcsapataiban beférhetne a kezdőbe, szemben a korábbi 3-4 játékossal, akik megütötték ezt a szintet.

Felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem sikerült megszerezni legalább a második helyet? Véleményem szerint, az utolsó négy találkozóra a csapat nem lett jól felkészítve. Fejben nem voltunk olyan motiváltak, nem voltunk elég gyorsak, pontosak. Az utolsó meccs kivételével rossz volt a taktika, magunkra húztuk az ellenfeleket, kevés helyzetet sikerült kidolgozni, mert a játék általában a mi térfelünkön folyt. A dánok elleni meccsnek már nem volt jelentősége. Valószínű, hogy ők a svédek elleni meccsüket, elsőségüket sokáig ünnepelték, ezért tűntek, olyan fáradt csapatnak ellenünk. Ne felejtsük el, hogy ennek ellenére is, sokkal több helyzetet dolgoztak ki, mint mi.
Amit nem értek, hogy miért kellett Gera Zoli személyében bűnbakot keresni a vezetőinknek. Tény, hogy Gera késett (5 percet) a taktikai megbeszélésről, de ezért elnézést kért. Ennek ellenére, csapatkapitányként száműzték a lelátóra, ő pedig összecsomagolt és repülőre ült. Mondhatják a vezetők, hogy cserbenhagyta a társait. Én, mégis azt mondom, hogy az egész ügy koncepciós, az edző és az elnök már várta, hogy hol találni egy bűnbakot, akire majd lehet mutogatni. Ugyanis a pontgyűjtögetés okozta nagy örömben Kisteleki elnök jó előre meghosszabbította Koeman szerződését. Az események tükrében elhamarkodott döntés volt. Most meg Kisteleki hatalmas előrelépésről beszél, akkor, amikor a „nagyok” ellen az elérhető 18 pontból megszereztünk 4-et. Fontos, hogy a csapatot egyben kell tartani és a „lukas” helyekre fokozatosan be kell állítani, azokat a fiatalokat, akik Egyiptomban végre megmutatták milyen a magyar szív, a magyar virtus. Milyen egy technikailag, taktikailag jó, mentálisan viszont a mezőnyben talán a legerősebb csapat.
Ez a csapat minden dicséretet megérdemel, le a kalappal előttük. Azt gondolom, hogy bár voltak a csapatból kiemelkedő játékosok, én mégsem emelnék ki senkit, mert ezt az eredményt a csapat így együtt, egymást segítve, egymással vállvetve teljesítette.
Sokan azt mondják, hogy az ifjúsági világversenyek eredményei csalókák, hiszen, csak a tehetséges fiatalok számbevételéről ad iránymutatást, lásd például Costa Rica négybe kerülését. Valószínűleg senki nem várja, hogy néhány éven belül Costa Rica világbajnoki esélyes lesz, mégis visszatérve a magyarokra, azt gondolom magasra tették önmaguknak a mércét. Mi pedig bízzunk benne, hogy majd valamikor a nagyválogatottban ott folytatják, ahol most abbahagyták.

Ezekről a dolgokról beszélgettünk hétvégén egy kisebb körben a múlt hétvégi teremfoci után. Az egyik rokongyerek feltett nekem egy kérdést, ami kísértetiesen hasonlított egy régebben írt blogomhoz fűzött megjegyzéshez. B… meg Te vagy Carcaterra, egyetlen állandó regisztrált olvasóm, tört ki belőlem. Ekkor elárulta, hogy tényleg ő az, de hozzátette, hogy csak egy év múlva akarta ezt megmondani nekem. Hát, mit mondjak, érdekes egy „lebukás” volt.
A hétvége egy nagyon fontos eseménye volt még, hogy településünkön 25 év után újjáalakult a labdarúgó egyesület, amelynek szerény személyem lett az elnöke. A jelölést, ill. a megválasztást komoly kitüntetésnek érzem, remélem, tudom, mit vállaltam. Most a feladatok kiosztásánál tartunk, lesz egy cselekvési tervünk, aztán, ha már letettünk az asztalra valamit, majd írok erről is.

Végezetül egy megállapítás tőlem: „Ahogy az ember öregszik, egyre többet kémleli az eget, egyre többet foglalkozik az időjárással és egyre többet hallgat Demjén Rózsit…” Hogy mi ennek az oka, nem tudom :-).

Slade

Nyakunkon az új-influenza, pedig nekünk bőven megfelelt volna a régi is. Elkészültek az első vakcinák, kérdezem ismerőseimet, vajon ők beoltják-e magukat, de úgy látom, egyelőre mindenki kivár. Reméljük tavaszig, beoltva vagy beoltatlanul, de túl leszünk rajta.
Nézem mások blogjait, próbálom megfejteni mások indítékait, vajon ők milyen céllal teszik gondolataikat közkinccsé.
Azzal kezdem, hogy egyesek társasági oldalak üzenő falát használják fel véleményük, gondolataik, politikai állásfoglalásuk közlésére. Azt gondolom, hogy ők megtévedt emberek, szerintem ugyanis az üzenő falnak nem ez a funkciója. Igaz, így gondolataik, még ha kéretlenül is, de sok olvasóhoz eljutnak.
Gyakran találkozhatunk, olyan hozzászólók írásaival, akik egy bizonyos blog témaköreihez szólhatnak hozzá. Ezeknek a hozzászólásoknak a színvonala nagyon vegyes, láthatunk sokszor alpári, személyeskedő, gyűlöletkeltő bejegyzéseket, (talány, hogy ezeket sokszor miért nem moderálják ki), de természetesen olvashatunk érdekes bejegyzéseket is.
Más a helyzet a saját weboldallal rendelkező blogok íróival.
Közülük is vannak olyanok, akik a blog segítségével próbálják népszerűsíteni saját képzőművészeti, irodalmi tevékenységüket. (Különböző kreatív munkáik vannak, pl. fafaragás, szobrászat, gyöngyfűzés, ezek közül is nagyon sok szép munkát láttam, van, aki a portékáját árulja is, van, aki csak egyszerűen útmutatást, tanácsokat ad.) Van, aki naplót ír, van, aki az aktuális problémáinkat feszegeti. Olvastam nagyon színvonalas elemzéseket, pl. a jelenlegi gazdasági válságról, következményeiről, elhúzódásának várható mértékéről. Vannak fiatalok vagy magányosan élők, akik egyszerűen csak ismerkedni akarnak az interneten keresztül. Sajnos, olykor előfordulnak depressziós írások is, de talán az illető megkönnyebbül, hogy jól kibeszéli magát, megossza problémáit a világgal.
Több magas színvonalú bejegyzést is olvastam, aki például nekikeseredik, érdemes elolvasni „Az éhező embernek ne enni adj, hanem tanítsd meg halat fogni”, a http://diavilaga.blogspot.com/2009/09/megmentelek.html címen találhatjátok meg ezt a bejegyzést.

A mai alkalommal az előbbieken túl elsősorban, fiatalkori kedvencem a legendás Slade együttes életrajzával, történetével szeretnék kicsit foglalkozni. Már itt az elején egy kicsit gondban is vagyok, mert bár hivatalosan soha nem oszlottak fel, de a 80-as évek végétől, csak ritkán, egy-egy koncert erejéig álltak össze. Néha-néha velük is előfordul, hogy elfogy a pénzük:-)
Kicsit visszakanyarodva, zenei ébredésem a Jézus Krisztus Szupersztárral kezdődött (a korosztályomnak inkább a Hair-rel, de nekem ez valahogy kimaradt). A darab, mind vallási, mind pedig zenei oldalról megérintett, ezért már gimnazistaként elkezdtem foglalkozni az akkori hazai csatornákon kívül beszerezhető bandák zenéivel. Ez nem kis feladat volt, egy mai fiatal megveszi a boltban a CD-t, még inkább letölti az internetről. Az én időmben leginkább a Szabad Európa Rádióból vagy az Amerika Hangja műsoraiból hallgathattuk kedvenceinket. Nálunk mindkét csatorna elég tisztán bejött, de többen panaszkodtak, hogy másoknak nem, mivel az akkori kommunista rendszer zavarta az adásokat. A politikai műsoroknál még ezt értettem is, a zenéknél viszont nem. Talán a pártutasítás az volt, hogy vigyázni kell, nehogy megromoljanak ezek a fiatalok:-) Később javult a helyzet, eleinte eljártam Budapestre a Váci utcai Rózsavölgyi hanglemezboltba, aztán már a környezetemben is hozzájutottam a nevesebb zenekarok hanglemezeihez. A Slade mellett a Queen, a Led Zeppelin, az AC/DC, a Scorpions voltak a kedvenceim. A magyarok közül a Hobo Blues Band és a Beatrice volt a favorit, de akkoriban voltam például Edda vagy Korál koncerten is.

A glam-rockot játsszó Slade együttessel a 70-es évek közepén találkoztam először, egy rokonomtól kaptam kölcsönbe a Slade Alive című koncertlemezüket. Aztán, valahogy elfelejtettem visszaadni. :-) Megérintett Noddy Holder hangja, lendületes, érzelemtől túlfűtött zenéjük, úgyhogy gyerekfejjel elhatároztam, Slade rajongó leszek. Jól döntöttem, mert nekem ma is ők a no.1. Ha néhanapján hallgatom őket, nekem ma is az a szabadságvágy árad a zenéjükből, amit az ember legfeljebb egy Harley Davidsonon érezhet. Az egyik motoros témájú filmnek (sajnos a film címe most nem ugrik be) az egyik sikerszámuk a főzenéje is, talán nem véletlen.
Életrajzukban sokat segített a Slade együttes magyar honlapja, köszönet érte.
Első klasszikus albumuk a Play It Loud volt, 1970-ben adták ki.
A zenekar egyébként már 1966-ban megalakult, Noddy Holder énekelt és gitározott, Dave Hill gitáron, Jimmy Lea basszusgitáron, zongorán, Don Powell dobon játszott.
Többször szerepeltek a slágerlisták élén, igaz utolsó alkalommal már több, mint 20 éve a My Oh My című dalukkal, ami vezette az angol és az amerikai slágerlistákat is.
Nekem több kedvencem is van, így karácsony közeledtével (na igaz, az még jó 2 hónap), ha van kedvetek hallgassátok meg a Merry Christmas Everybody című slágerüket a http://www.youtube.com/watch?v=6OAUs0rcsA4 címen.
Ha ismeritek, akkor azért, ha kíváncsiak vagytok, akkor pedig azért :-)

Horgásztörténeteim

A múltkor egy ismerősöm megkérdezte, hogy zsenge korom ellenére, miért választottam az Apó (nickname) becenevet. Nos, nem én választottam, egy korábbi munkahelyemen ragadt rám, ahová, ha ritkán betévedek, még mindig így szólítanak. Ezt a becenevet még 1991.09.02-én kaptam, azért tudom ilyen pontosan, mert akkor született a kisebbik fiam. A gyerek születését, már a munkahelyemen elkezdtem ünnepelni és ebben a közegben és hangulatban próbáltam fejtegetni, hogy fiamat valami hadvezérről kéne elnevezni, mondjuk Bem Apóról. (Nem jutott eszembe 48-as szabadságharcosunk, a lengyel Jozef Bem valódi neve.) Nos, a fiam Kristóf lett, az Apó azonban rajtam maradt.

A mai bejegyzésemben egyrészt egy kis reklámot szeretnék csinálni kedvenc horgászhelyemnek (már megint a reklám), másrészt, már ha valakiben megvan a fogadó készség, kedvet csinálni a horgászathoz. Soha nem késő elkezdeni ezt a technikai sportot, ami egyben jó lehetőség a szabadidő hasznos és kellemes eltöltéséhez.

Idestova 15 éve váltottam ki a területi felnőtt horgászengedélyemet (és azóta vívom a horgászellenőrökkel szakadatlan harcomat :-) ez idő alatt vagyok hűséges horgásztavamhoz, a Komravölgyi víztározóhoz (fenti kép). Korábban a környező tavakon kívül megfordultam a Dunán és a Balatonon is, de mégsem a hely közelsége, inkább varázsa miatt horgászom rendszeresen ezen a 49 hektáros tavon. A tavat részben egy erdőrész kiirtásával (ezen a részen ma is gyakran akad a horog) valamikor a hetvenes években alakították ki a gyönyörű erdei környezetben. Ebben a tiszta vízben a pontyon kívül, jól fogható a süllő és az amur is. Ritka vendég, de azért előfordul a harcsa, csuka és a balin, sőt az elmúlt évben telepítettek bele pisztrángot is. Na, ezeket valahogy nem látjuk, lényeg, hogy a vízben vannak, előbb-utóbb ők is felveszik majd a csalit. (Majd, ha egyszer már végre megéheznek.) Tavasztól késő őszig űzöm ezt a sportot. A telet a sokszor jeges szél miatt pár éve már hanyagolom. Azért olyan varázsa nincs más évszaknak, mint a tavasznak.

Amikor már érezni a tavasz illatát és a napsugarak erejét, akkor az ember már nagyon a természetbe vágyik (én ezzel legalább is így vagyok). Aztán jönnek a hírek a tóról (megfogták az első pontyokat, rabol a harcsa az öbölben, stb) Irány az engedélyt érvényesíteni, aztán irány a víz. Madárcsicsergés, rügyező fák, zöldellő fű, az ember töltődik és az ebből fakadó életérzés kárpótolja téli nélkülözésünket. Még az ilyenkor gyakran feltámadó szél és az emiatt izgő-mozgó kapásjelző sem veszi kedvét a horgásznak. Ráadásul, aki ügyes, már így tavasszal kifoghatja az egész évre engedélyezett békés halak (pontyok, amurok) mennyiségének nagy részét.

A másik kedvencem a nyár elején kezdődő éjszakai horgászat, annak ellenére, hogy az éjszaka nagy része a sötétben eseménytelenül telik el. (Lehet, hogy a halak is alszanak:-) Ilyenkor lehet jókat beszélgetni a tűz körül, fogy az otthonról hozott bor vagy házi pálinka, megy a sztorizás, egymás ugratása. Láttam én már éjszaka a kapásjelző hangjára ébredő horgászt az erdő irányába futni (eltévesztette az irányt), saját horgászülőkéjét a tóba hajítani (a sötétben beleakadt a horog), vétlen horgászt a parton összecsuklani (a másiknak elszakadt dobáskor a damil és az ólom a homlokán találta el, szerencsére kis idő után jobban lett) és még sok minden mást is. Azért nappal is történnek érdekes dolgok. Fogtunk mi már hosszú fárasztás után vörös szárnyú keszeget 35-ös damillal, ami rá volt tekeredve egy óriási faágra, fürdöttem én már ruhástól a vízben, a ponty által a tóba berántott vadonatúj botom miatt (meglett a hal volt kb. három kilós). A horgásztársaim elbeszélései szerint előfordult olyan, hogy valaki vadkacsát fárasztott (igen vadkacsát) bottal az ég felé, mert szerencsétlen madár felvette a vízben a kukorica csalit, aztán még jól össze is karmolta a horgászt, mire az kiszabadította a horgot a csőréből.
Azért a kedvenc történetem, (igaz ez nem nálunk történt, de tartja magát, hogy igaz volt) amikor éjszakai horgászaton az egyik horgász elalszik, a társa, aki kapás híján nagyon unatkozik, úgy dönt, hogy beúszik a horoggal a szájában jó messzire, a távoli vizek felé, a remélt zsákmány érdekében. Aztán egyszer csak a horgász felébredt. Kitaláltátok? Hát igen, egy ideig saját társát fárasztotta. Aztán a szájsebészeten azért helyrepofozták. Hát ha, neki nem is hozott szerencsét a pecázás, remélem Nektek kedvet csináltam a horgászathoz, ha nem is nálunk, akkor más horgászvizeken.

Nem pont ide tartozik, de a héten láttam egy kínai filmvígjátékot valamelyik csatornán, a címe: Kínai Odüsszeia. Hát én eddig kínai filmvígjátékon még mosolyogni sem tudtam, ezen viszont többször is felnevettem. Egy kicsit naiv szerelmi történet az egész, érdekes, hogy a férfi főszereplő, a filmbeli partneréről csak a vége felé tudja meg, hogy az egy nő. Pedig hát nem a ruha teszi az embert… Mindegy a filmnek van egy filingje, valamiféle ártatlan bája és a zenéje is jó. Ha valahol fogjátok, érdemes belenézni.

Álságos Világunk

Nézem a tévében az időjárás jelentést, a végén bemondják, hogy a műsort támogatta… Gondolkodóba ejt, vajon miért kell egy időjárás jelentést támogatni. Később egy bűnügyi film, kiderülne már végre, hogy ki a gyilkos, erre megjelenik a reklám felirat. Aztán várok, csak várok és egy idő után már bánom, hogy egyáltalán elkezdtem nézni. Miért nem lehet ez ellen tenni valamit, én a reklámot nem kérem, mégis kapom! Ahogyan a postaládám is sokszor tele van (és ilyenkor a hócipőm is) mindenféle kéretlen reklámújsággal, aminek a nagy része a kukában végzi. Vizsgálta már valaki ezeknek a reklámújságoknak a hatékonyságát? Miért nem kérdezik meg, hogy kérem, vagy nem kérem? Tudom, fogyasztói társadalomban élünk, de nem lehetne ezeket a nemkívánatos dolgokat valahogy szabályozni?

Emlékeztek még a rendszerváltás utáni időkre? Hányan kaptunk levelet ezzel a szöveggel: Kedves X Y Ön nyert, gratulálunk. Pl. egy kocsit, egyben küldték a kocsi indítókulcsát is. Kicsit gyanús volt, hogy a kulcsot két újjal el lehetett hajlítani, aztán persze kiderült, hogy átverés az egész. Fejlődünk, most már mindennek nem ugrunk be, de fejlődnek a beugratók is. A közelmúltban kaptam egy hívást, hogy nyertem egy utat egy egzotikus országba, próbálom a részleteket tisztázni, de ezt telefonon nem lehet. A találkozóra, Budapestre kellett utaznom, ahol kiderült, hogy valóban utazhatok, ha teljesítem a meghívóm feltételeit, ami természetesen elfogadhatatlanok. Ahogy mondani szokták, tartoztam az ördögnek egy úttal.
Ha jobban belegondolok, szinte az egész életünket átszövik ezek az álságos dolgok.

Egyik kedvenc témám a sport. Nézem a Tourt, miközben tudom, hogy a bringások nagy része doppingol. A teljesítményük mögött nagyon nagymértékben a teljesítménynövelők használata áll. A kérdés, hogy a doppingellenőrök ismerik-e a szert, amit használnak. Ha nem, övék a dicsőség, pénz, hírnév. Ha lebuknak, jön az eltiltás, aztán kezdődhet elölről minden.

Aztán itt van a politika. Az egyik párt prominens képviselője, szidja azt a pártot, amelynek korábban ő is a tagja volt. Vajon mennyire hiteles ez az ember? Miért nem néz más foglalkozás után? Egy másik esetben a párt egyik nagyágyúja értékeli a másik párt egy program tervezetét. A tekintete cinikus, szavaiból maró gúny árad, rossz hallgatni. Ez a program szakértők szerint is jó, legfeljebb kicsit át kellene alakítani. De hát nem ők, hanem a másik párt találta ki, ezért mindent el kell követni a program meghiúsítása érdekében. Ahogy mondani szokták, a fejétől bűzlik a hal, a politikusainknak kellene példát mutatni, de sajnos nem teszik. A Transparency International és a Freedom House egy felmérése szerint, az állami megrendelések 20-25%-nál valószínűsíthető valamilyen szinten korrupciós magatartás. Tehát amikor kiderülnek valamilyen disznóságok, akkor ez csak a jéghegy csúcsa. Milliárdok folynak el az adófizetők pénzéből. Aktuális téma a BKV vezetőinek fizetése ill. a lelépők sokmilliós végkielégítése. Vajon, hogyan lehet ilyen kifizetéseket megállapítani, mikor ebben az országban százezrek a létminimum alatt élnek. De hát ez egy következmények nélküli ország. Mennyi mindent fognak még lenyomni a torkunkon.

Persze a média is hibás. Sokszor a fontos dolgokról nem beszélnek, elkendőzik. Bedobnak a nép közé valamilyen csontot, hagy rágják. Ilyen például az úgynevezett celebek viselt dolgai, ki, kivel van jóba, most ezek válnak, nem válnak, kinek a kutyája, kit harapott meg, stb. Hát ezek aztán borzasztóan fontos dolgok. Nagyon nagy problémának érzem még ebben az országban a más identitású, más vallású, más szexuális beállítottságú emberek elfogadását. Tehát a másság elfogadásával is nagy problémáink vannak. Alapvetően én is azt vallom, hogy elfogadónak, megértőnek kell lenni, de bizonyos mértékben, kordában kell tartani az eseményeket is. Így például természetesen mindent meg kell tenni a romagyilkosságokkal kapcsolatos ügyek teljes feltárása érdekében, de az viszont nem elfogadható, hogy ugyanez a népcsoport, úgymond a megelőzés érdekében kocsikat állítgasson le és vizsgáljon át. Hiszen erre nincs joguk, ugyanaz a törvény vonatkozik mindenkire. Aztán itt volt ez a meleg felvonulás. Hát én nem mennék ki tojással dobálni őket, de azért sem, hogy tapsoljak nekik. Csinálhatják a dolgaikat, hiszen demokráciában élünk, de csak egy bizonyos határon belül, gondolok itt a felvonulásra és a jó ízlésre. Egy barátom szokta mondogatni „Nincs szebb annál, mikor két izzadt férfitest összesimul”. Pfúj. :-)

Hát visszanézve eljutottam az időjárástól a melegekig. Kicsit sok mindent átöleltem.
Azért, az jutott eszembe, hogy születhettem volna Kínában is, és akkor mondjuk, lehet, hogy egész álló nap egy riksának a pedáljait kellene tekernem, a napon. Úgyhogy jó nekem itt Magyarországon és még akkor a hazaszeretetről nem is beszéltem.

Katonadolog

Egy kép a múltból. A fotó 24 éve készült a budapesti Fehér úti laktanya sportpályáján. Számomra külön érdekessége, hogy létezéséről nem tudtam ill. eddig abban a hitben éltem, hogy másfél éves sorkatonai pályafutásom alatt fotó rólam nem készült, kivéve a katonaköny arcképét. Németországban élő, most megkerült barátom lepett meg vele. A kép bal szélén vagyok 20 kiló mínusszal, még dús hajjal, mellettem a fotót küldő Jani barátom, a másik két fiú nevére nem emlékszem, úgy rémlik egy időben fociztak a csapatban a Budapest bajnokságban is. Jani barátom volt talán a legszínesebb egyénisége nemcsak a baráti körnek, hanem az egész századnak is. Sok sztori jut róla eszembe, a történetekről itt nem szólhatok, mert közben megnősült és hallgatni arany. Talán csak annyit, hogy sosem láttam nagyobb nőcsábászt nála.

A kép hátterében a laktanya magas kerítése látható, ami azért annyira nem volt magas, hogy heti rendszerességgel ne másszon át rajta valaki sörért. Egyszer egy öreg katona mesélte, hogy megtörtént olyan eset, hogy az éppen ügyeletes sörszállító katona olyan piás volt, hogy éjszaka átmászás közben elaludt és a hajnali derengésnél az őt észlelő katonák segítették le a kerítésről. Elgondolkodtató, hogy az átlagosnál a seregben szinte mindenki többet ivott, az meg még inkább, hogy a hivatásos tiszti állomány kb. 60%-a alkoholista volt, békeidőben. Soha nem értettem ennek okait.

"Je me souviens des jours anciens, et je pleure" ("emlékszem a régi időkre és sírok") idézhetnék egy francia versikéből, és tényleg nagyon sok szép emlék, érdekesség jut az eszembe. Már a történet, hogy miért kerültem kis paksi kitérővel Budapestre is megér egy misét.

Történt, hogy nagyon jó ismeretségi kapcsolatba kerültem a helyi hadkiegészítő parancsnokság, parancsnokának nejével. Egyszer csak mondja, hogy hallott a bevonulásomról, kérdezi, hogy lenne-e kedvem a közeli Nagygombosra bevonulni, ez egy jó hely, innen heti rendszerességgel tudnék hétvégente hazajárni. Köszöntem szépen, hát persze, hogy intézze el. A bevonulásomkor aztán ért a meglepetés, a nevemet a paksra indulók között hallom felolvasni. Mondom, kérem szépen itt valami félreértés történt, mert nekem Nagygombosra kéne elutaznom. Erre a felolvasást végző tiszt rámförmed, fogjam be a pofámat. Igaz, hogy a nevem a lista végén a Nagygombosra indulók között szerepel, de le van húzva és a helyén egy másik újonc neve van feltüntetve. No gondoltam ez is jól kezdődik, hát itt valakinek még nagyobb protekciója volt.

Aztán Budapesten helyre jött minden. Egy építő-műszaki alakulathoz kerültem, ez nem harcászati egység, aki volt katona, az tudja, hogy az ilyen alakulatoknak nem sok közük volt az alakisághoz, a katonai fegyelemhez, a század állománya a Magyar Népgazdaság egyik prominens gyárában, a Finommechanikai Vállalt üzemeiben dolgozott. Félév kopasz katonasors szerint élő, de nem kibirhatalan időszak után, ahogy az öreg katonák leszereltek, központi katona lettem, (központi katonák: írnok, technikus, párttitkár, telexes, szakács, sofőr) kineveztek technikusnak tizedesi rangban, aki a század munkahelyi ügyeivel foglalkozott. Szerettem csinálni ezt a munkát.

A seregben nagyon sok barátságot kötöttem, hármójukkal még azóta is tart a kapcsolatom. Néha felidézzük a sztorikat: amikor elaludtam szolgálatban és miattam késett a század a múzeumi látogatásról a Hadtörténeti Múzeumban (megúsztam egy szóbeli figyelmeztetéssel), amikor a kiváló dolgozókat kellett jutalmazni és én abban a hitben, hogy a dolog nem lesz nyilvános, a listára a focicsapatot írtam. Aztán egy ünnepségen a boríték átvételére kiszólították a társaimat, az én általam papírra vetett sorrendben: kapus, balhátvéd, stb... és a végén a cserék:-) Azt hittem balhé lesz, de mindenki mosolygott. Ezt is elnézték nekem. A parancsnok egyszer átrendeztette az irodáját, szólt nekem és egy honvédnak, vigyük át az akváriumát az egyik sarokból a másikba. Hát persze, hogy kicsúszott a kezünkből, összetört és csupa víz lett minden. Még szerencse, hogy a halak életben maradtak. Na, emiatt az eset miatt két hétig nem mehettem haza. Aztán még lehetne folytatni a történeteket napestig. Gyorsan elrepült a másfél év, őrmesterként szereltem, de soha nem hívtak vissza a tartalékos állományból, az emlékek azonban itt élnek bennem továbbra is.

Együtt sírunk, együtt nevetünk

Ezek a válogatottba most visszatérő Buzsáky Ákos szavai, a számunkra rosszul végződött Magyar-Svéd válogatott találkozó után. Mennyire volt sorsszerű az utolsó utáni pillanatokban bekapott gól?

Nem tudom, de szerintem nem volt az.

Tény, hogy 13 éve nem tudunk kijutni világversenyre. Sőt még a közelébe sem nagyon kerültünk, beszámítva még az 1997-ben vívott pótselejtezőt a jugókkal (oda-vissza 1-12), hiszen itt is teljesen esélytelenek voltunk.

Emlékszik még valaki a Ludas Matyi egyik címoldalára a 70-as évek végéről? A rajzon Baróti Lajos szövetségi kapitány látható, kezében a földgömbbel, a kép aláírása: No nézzük csak, hol nem kaptunk még ki?

Pedig akkor még volt magyar foci! 86-ban úgy mentünk ki a vb-re, hogy voltak orgánumok, akik esélyeseknek kiáltottak ki minket. Az eredményt ismerjük. Az okokat a mai napig nem. A sok tészta, a magaslati levegő, rosszul sikerült felkészülés, a Magyar-Szovjet előtt 40 fokos melegben edzetett magyar csapat, rossz csapategység, ez mind találgatás, a hat nullás vereség pontos okai ma sem ismertek. A tény, hogy nagy tétnél valahogy mindig össszeroppanunk. Nem tudtunk nyerni sem 1938-ban, sem 1954-ben a VB döntőn. Pedig 54-ben mi voltunk az esélyesek. Az a bizonyos "balsors" a Himnuszból.

Mexikó után hosszú, 20 éves böjtnek kellett eltelnie, aztán Várhidi Péterrel valami elkezdődött és Koeman-nal folytatódott. Valahogy újra elkezdtünk hinni a fiúkban és ami még fontosabb ők is önmagukban. Elszántak, sikerre éhesek, győzni akarnak. Technikailag, taktikailag általában felveszik a versenyt a többiekkel és ha rendszeresen helyet kapnának klubcsapataikban (lásd Gera) erőnlétileg is bírnák a 90 percet.

Szombaton a nagy Gregory Peck sajnos újra velünk volt. Koeman most nagyot hibázott azzal, hogy egy félidőn át csatár(ok) nélkül játszatta a csapatát, ráadásul itthon. A csapat részéről a legnagyobb hiba, az egyenlítés utáni kitámadás, a hosszabbításban 7 emberrel rohamoztunk felelőtlenül, ami végül is megbosszulta magát, a nagy Zlatanból ismét sikerült hőst csinálnunk.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a találkozó összképe alapján a svédek megérdemelten nyertek, mert jobban játszottak és erőnlétileg sem bírtuk velük a versenyt. A magyarok részéről dicséretes a lelkesedés és a győzni akarás. Ez eredményezte azt, hogy végül is a svédek csak egy szerencsés góllal nyertek.

Vajon mi lesz a folytatás?

Szerintem szerdán eldől minden. Ritkán szoktam jósolni, de ha a portugálok ellen szerdán nyerünk (nekünk jobban fekszik a portugál foci, még ha az eredmények az utóbbi időben nem is ezt igazolják) kezdhetünk csomagolni a pótselejtezőre (az utolsó meccsen az akkor már csoportelső dánokat megverjük), ha nem nyerünk, akkor nyugodtan mondhatjuk: au revoir.

Csak könyörgöm, ebben az esetben nehogy szétzavarják ezt a csapatot, ebben a gárdában még nagyon sok van, akár benne lehet egy látványos eredmény. Ha nem most, akkor az EB-n vagy a következő VB-n.

Intro

A közelmúltban az egyik kolléganőm azt kérte tőlem, hogy a munkahelyi levelezésemből mindig küldjek neki másolatot, mert szereti olvasni a leveleimet. Rendszeres blog olvasó vagyok. Ez a kérés elgondolkodtatott, mi lenne, ha gondolataimat, emlékeimet, véleményemet a világról saját blogomban fogalmaznám meg.

Aztán tovább gondolkodtam...

Mi van akkor, ha a bejegyzéseimet a kutya sem fogja elolvasni?

Mi van akkor, ha valami nyelvész elkezd engem oktatgatni? (A nyelvtan soha nem volt erősségem.)

Kell az nekem, hogy ismeretlen emberek vitába szálljanak a megállapításaimmal és győzködjem őket igazuk ellenkezőjéről?

A kérdésekre nem tudom a választ.

Csak azt tudom, hogy itt ülök a klaviatúránál és ellenálhatatlan vágyat érzek, hogy kiírjam magamból azt ami bennem van.

A továbbiakban, terveim szerint heti rendszerességgel jelenik meg új bejegyzés a blogomban. Nem naplót írok, aktuális témákhoz történő hozzászólásomon kívül, gondolatokat szeretnék közvetíteni sportról, barátságról, családról, emlékekről, értékekről, stb. Rohanó világunkban, amikor minden a pénzről és a keserves boldogulásról szól, talán lesz vevő a gondolataimra.

Lelki szemeim előtt megjelenik egy soha meg nem történt párbeszéd tíz éve elment nagyanyámmal.

Sokszor megkérdezte, mikor még kisgyerek voltam (70-es évek). Na kisunokám, mi leszel, ha nagy leszel?

Blogger!

Ne szemtelenkedjél, mert megcibálom a füled...:)

Hát bloggernek még nem érzem magam, mindenesetre elkezdtem írni és megvallom őszintén ez így az elején egy kicsit akadozva megy. Na majd belejövök.