Apu visszaemlékezései (Háborús emlékek)

A múltkori bejegyzésemben utaltam rá, hogy a következő 4-5 alkalommal apu visszaemlékezései fognak megjelenni a blogomban. Bemelegítésként háborús emlékeit olvashatjátok most, a továbbiakban 3 vagy 4 részben gyermekkori és fiatalkori visszaemlékezéseit fogom blogomban leközölni. Apu, három politikai rendszert is megélve emlékezik a háborús borzalmakról, később az 56”-os ipolytarnóci eseményekről, aminek aktív szereplője volt. Mindezen eseményeket, saját élettörténetén keresztül jeleníti meg az olvasói előtt. Fogadjátok írásait szeretettel.


Apu visszaemlékezései (Háborús emlékek)

A történet régi, azóta sok víz lefolyt az Ipolyon, sok minden megváltozott és én is megváltoztam, megöregedtem. Azon a télen, 1944 telén, nagyon kemény tél volt. Éjszakánként recsegő zajokra ébredtünk. Anyámmal találgattuk, hogy mi lehet a furcsa zaj oka. Féltünk is, mert csak ketten voltunk a házban, apám a fronton volt. Másnap reggel tudtuk meg, hogy az éjszakai zajokat a nagy hidegtől széthasadó gyümölcsfák okozzák. Aztán egy pár nap múlva más hangokat hallottunk. A távoli, de egyre közeledő ágyúdörgés tompa hangját. Nekem, a hatéves gyereknek akkor kezdődött a háború. Ami addig volt, a katonák jövés-menése még tetszett is, mert időnként csokoládét kaptam tőlük. A bombázásokat, a veszélyhelyzetet nem érezve és azzal mit sem törődve, mindig nagy érdeklődéssel vártam. A „Sztálingyertyáktól” megvilágított városrész, a repülőgépek zúgása, a légelhárító ágyúk hangja nagyon izgalmas volt. A légópincéből gyakran kiszöktem és néztem ezt a felnőttek számára félelmetes eseményt. A naivitásomra jellemző, hogy másnap mentem keresni a gyertyafaggyút, mert úgy gondoltam, hogy sok „Sztálingyertyát” kellett, ahhoz a nagy megvilágításhoz elégetni. Az volt a tervem, hogy a majd összeszedett faggyúkból, olyan nagy gyertyákat csinálok, mint amilyeneket a templomban láttam és majd azokkal világítok a légópincében, ahol a bombázások idején néma csöndben 30-40-en is ültünk. Nagy csalódásomra azonban faggyút nem találtam.

Anyám hosszabb-rövidebb időre elment otthonról, mert akkor már az élelmiszerért sorba kellett állni. Mielőtt elment, mindig figyelmeztetett, hogy ha repülőgépzúgást hallok, azonnal rohanjak a pincébe. Egy alkalommal egyedül voltam otthon, amikor Losoncot bombázták. Éppen rohantam a pincébe, amikor a szomszéd házra dobtak egy bombát és a légnyomás a mi házunk ablakait és ajtóit is kiszaggatta. Az utánam vágódó konyhaajtót a lépcső korlátja fogta fel. Az ajtó összetört darabjainak egy része eltalált, ezek azonban csak kisebb sérüléseket okoztak. Szerencsém volt.
A front egyre közeledett. Egyik nap reggel, váratlanul jelentek meg az oroszok. Nagy kiabálással, géppisztolyukat lövésre tartva rontottak be a helyiségbe, ahol voltunk. Azt kérdezték, hogy van-e a házban német. A bent lévők buzgón magyarázták, hogy nincs, már elmentek. Aztán jöttek, jöttek az oroszok, elözönlötték a várost. Folyt a rablás, fosztogatás. Nekünk szerencsénk volt, mert házunkba egy mindig vidám, nagydarab, himlőhelyes arcú őrmester költözött be, aki megvédett minket a fosztogatóktól. A szomszéd házban, a katonák élelmezésére állatokat vágtak. Az állatok vágását, feldolgozását idősebb katonák végezték. Minden nap adtak nekem egy darab nyershúst, egy darab kolbászt. Aztán az orosz katonák elmentek és jöttek helyettük a románok. A házunkat kórházzá alakították. Az udvar sarkában volt egy melléképület, abba rakták a hullákat. A csonttá fagyott hullákat úgy rakták egymásra, mint a méterfát szokták. A román katonákat a szovjetek golyófogónak használták. Hullottak is, mint ősszel a legyek. Aztán ők is elmentek és jöttek a csehszlovák katonák. Rövid egy év leforgása alatt, de sokféle katonát láttam. Magyar, német, orosz, román, szlovák katonát.

A környezetemben nagy változás történt. Minket a házunkból kiköltöztettek egy rozoga szoba-konyhás vizes lakásba. A szomszédunk, aki állítólag partizán volt, egyik napról a másikra elfelejtett magyarul beszélni. Az a nyilas, aki a zsidóktól elvett ingóságok eladását irányította, kommunista pártvezető lett. Losoncból, Luĉenec lett, mi pedig csehszlovák lakosok. Nagyanyám és a rokonságom egy 12 km-re lévő faluban éltek, most már egy más országban, Magyarországon. Hivatalosan nem lehetett a határon átmenni, ezért engem küldtek át, gondolva azt, hogy ha elfognak engem, mint kisgyereket nem fognak megbüntetni. Levittek a határig, megmutatták a falut, hogy hol a híd, ahol át kell mennem az Ipolyon. Sikerült is simán átmennem. Nagyanyám, akinek én voltam a kedvenc unokája, nagyon megörült nekem. Egy pár napig ott voltam, aztán a megbeszélt napon elindultam vissza. A mamám egészen a hídig elkísért. Én a hídon megálltam és néztem a megáradt folyót. Távolabb egy úszó kis csapatot vettem észre. Szabályos alakzatban, elől egy, mögötte két katona úszott. Mikor a hídhoz értek, láttam, hogy halott orosz katonák. Az egyik egy kozák tiszt, akinek a jellegzetes magas kucsma is a fején volt. Addig néztem a némán vonuló kis csapatot, amíg a folyó egy kanyarulatában el nem tűntek a szemem elől. Számomra akkor és így ért véget a háború.

Újévi fogadalmak

Új Év, Új Remények!

Nem tudom ki, hogy van ezzel, de én újévi fogadalomként, életemben először még az új év hajnalán több olyan fontos elhatározást hoztam, ami jelentősen befolyásolni fogja eljövendő mindennapjaimat. Nem a munkámban, családi állapotomban történnek változások, de alapvető szemléletváltozás volt szükséges ahhoz, hogy változtassak olyan dolgokon, amelyeken már régen változtatni kellett volna. Ez a szemléletváltás úgy érzem bennem lezajlott. Mindenesetre egyenlőre annyit, hogy a kényelmes, a világgal sodródó, ez van, ezt kell szeretni életmódból nem kérek, tenni fogok azért, hogy az évvégi számvetésnél elégedettebb legyek önmagammal. Újévi elhatározásaim nagyon magánjellegűek, de év végén mindenképpen szeretnék visszautalni rá.

Most, hogy így jól lehordtam magamat, egy jó hírrel szeretném folytatni. Hamarosan színvonalas írások fognak megjelenni a blogomban. Nos, nem arról van szó, hogy hirtelen megtanultam írni, hanem némileg váratlanul szerzőtársam jelentkezett apu személyében. Ő nem olyan botcsinálta író, mint én, bár könyve nem jelent meg, de 1956-os visszaemlékezései szakértő körökben is nagy sikert arattak. Ha minden igaz, és remélem így is lesz, az első írása még januárban felkerül a blogomra.

Még, az elmúlt ősszel, amikor elkezdtem írni, terveztem annak indoklását, hogy blogomban a kedvencek címszó alatt miért azok szerepelnek, akiknek a fotói bal oldalról néznek le rátok. Bár ezek a népszerű emberek sokak kedvencei, most mégis néhány mondatban, rövid indoklás, hogy miért is ők az én kedvenceim.

Henry: Csak az a kezezés az írek ellen ne lett volna, de hát ezzel a góllal jutottak ki a vb-re, most akkor mit csináljunk. ösztönös mozdulat volt. Addig amíg a bírókat a technika nem igazán segíti (előbb-utóbb ez úgyis, elkövetkezik), még több ilyen eset előfordul. Ne feledjük el, hogy a 86-os vb-n Maradona kézzel szerzett gólját Argentinában "az Isten kezeként" emlegetik, szóval ne bántsuk Henryt.

Federer: Az erő és elegancia a fő erénye. Mióta Sampras viszavonult nálam (is) ő az első számú teniszező, bár Nadalt is kedvelem.

Obama: Az új Kennedyként néznek rá, rajtam kívül sokan mások is. Bízom benne, hogy nem úgy végzi, mint JFK, mert ő a remény, hogy megváltoztatja az USA politikáját. De vajon milyenek a lehetőségei, ebbe sajnos nem látunk bele. Mindenesetre nálam a bizalom töretlen.

Jennifer Lopez:Nekem érdekes módon pont a nagy feneke teszik. Komolyra fordítva, nem csak csinos, jól énekel, hanem szerintem színésznek is kiváló.

Reeves: A nyugodt erő. A mátrixban nagyot alakított, csak valaki elmagyarázná már nekem, hogy mi a film értelme.

Tom és Jerry rajzfilm: Talán az összes részét láttam, volt, amelyiket 10-szer is, pedig van belőle jó sok. Főleg a Fred Quimby rendezte részek tetszettek. Talán ez volt az első olyan rajzfilm, amivel célba vették a felnőtt közönséget is. Elkezdem nézni és nem tudok felállni.

Mexicó Cancún: Ez az egyik legszebb tengerpart. Nem tudom más, hogy van ezzel, de kis túlzással, ahol én egy lavór vizet találok, már jobban érzem magam. Hát persze, hogy akkor nagy szerelmese vagyok a tengereknek.