Horgásztörténeteim

A múltkor egy ismerősöm megkérdezte, hogy zsenge korom ellenére, miért választottam az Apó (nickname) becenevet. Nos, nem én választottam, egy korábbi munkahelyemen ragadt rám, ahová, ha ritkán betévedek, még mindig így szólítanak. Ezt a becenevet még 1991.09.02-én kaptam, azért tudom ilyen pontosan, mert akkor született a kisebbik fiam. A gyerek születését, már a munkahelyemen elkezdtem ünnepelni és ebben a közegben és hangulatban próbáltam fejtegetni, hogy fiamat valami hadvezérről kéne elnevezni, mondjuk Bem Apóról. (Nem jutott eszembe 48-as szabadságharcosunk, a lengyel Jozef Bem valódi neve.) Nos, a fiam Kristóf lett, az Apó azonban rajtam maradt.

A mai bejegyzésemben egyrészt egy kis reklámot szeretnék csinálni kedvenc horgászhelyemnek (már megint a reklám), másrészt, már ha valakiben megvan a fogadó készség, kedvet csinálni a horgászathoz. Soha nem késő elkezdeni ezt a technikai sportot, ami egyben jó lehetőség a szabadidő hasznos és kellemes eltöltéséhez.

Idestova 15 éve váltottam ki a területi felnőtt horgászengedélyemet (és azóta vívom a horgászellenőrökkel szakadatlan harcomat :-) ez idő alatt vagyok hűséges horgásztavamhoz, a Komravölgyi víztározóhoz (fenti kép). Korábban a környező tavakon kívül megfordultam a Dunán és a Balatonon is, de mégsem a hely közelsége, inkább varázsa miatt horgászom rendszeresen ezen a 49 hektáros tavon. A tavat részben egy erdőrész kiirtásával (ezen a részen ma is gyakran akad a horog) valamikor a hetvenes években alakították ki a gyönyörű erdei környezetben. Ebben a tiszta vízben a pontyon kívül, jól fogható a süllő és az amur is. Ritka vendég, de azért előfordul a harcsa, csuka és a balin, sőt az elmúlt évben telepítettek bele pisztrángot is. Na, ezeket valahogy nem látjuk, lényeg, hogy a vízben vannak, előbb-utóbb ők is felveszik majd a csalit. (Majd, ha egyszer már végre megéheznek.) Tavasztól késő őszig űzöm ezt a sportot. A telet a sokszor jeges szél miatt pár éve már hanyagolom. Azért olyan varázsa nincs más évszaknak, mint a tavasznak.

Amikor már érezni a tavasz illatát és a napsugarak erejét, akkor az ember már nagyon a természetbe vágyik (én ezzel legalább is így vagyok). Aztán jönnek a hírek a tóról (megfogták az első pontyokat, rabol a harcsa az öbölben, stb) Irány az engedélyt érvényesíteni, aztán irány a víz. Madárcsicsergés, rügyező fák, zöldellő fű, az ember töltődik és az ebből fakadó életérzés kárpótolja téli nélkülözésünket. Még az ilyenkor gyakran feltámadó szél és az emiatt izgő-mozgó kapásjelző sem veszi kedvét a horgásznak. Ráadásul, aki ügyes, már így tavasszal kifoghatja az egész évre engedélyezett békés halak (pontyok, amurok) mennyiségének nagy részét.

A másik kedvencem a nyár elején kezdődő éjszakai horgászat, annak ellenére, hogy az éjszaka nagy része a sötétben eseménytelenül telik el. (Lehet, hogy a halak is alszanak:-) Ilyenkor lehet jókat beszélgetni a tűz körül, fogy az otthonról hozott bor vagy házi pálinka, megy a sztorizás, egymás ugratása. Láttam én már éjszaka a kapásjelző hangjára ébredő horgászt az erdő irányába futni (eltévesztette az irányt), saját horgászülőkéjét a tóba hajítani (a sötétben beleakadt a horog), vétlen horgászt a parton összecsuklani (a másiknak elszakadt dobáskor a damil és az ólom a homlokán találta el, szerencsére kis idő után jobban lett) és még sok minden mást is. Azért nappal is történnek érdekes dolgok. Fogtunk mi már hosszú fárasztás után vörös szárnyú keszeget 35-ös damillal, ami rá volt tekeredve egy óriási faágra, fürdöttem én már ruhástól a vízben, a ponty által a tóba berántott vadonatúj botom miatt (meglett a hal volt kb. három kilós). A horgásztársaim elbeszélései szerint előfordult olyan, hogy valaki vadkacsát fárasztott (igen vadkacsát) bottal az ég felé, mert szerencsétlen madár felvette a vízben a kukorica csalit, aztán még jól össze is karmolta a horgászt, mire az kiszabadította a horgot a csőréből.
Azért a kedvenc történetem, (igaz ez nem nálunk történt, de tartja magát, hogy igaz volt) amikor éjszakai horgászaton az egyik horgász elalszik, a társa, aki kapás híján nagyon unatkozik, úgy dönt, hogy beúszik a horoggal a szájában jó messzire, a távoli vizek felé, a remélt zsákmány érdekében. Aztán egyszer csak a horgász felébredt. Kitaláltátok? Hát igen, egy ideig saját társát fárasztotta. Aztán a szájsebészeten azért helyrepofozták. Hát ha, neki nem is hozott szerencsét a pecázás, remélem Nektek kedvet csináltam a horgászathoz, ha nem is nálunk, akkor más horgászvizeken.

Nem pont ide tartozik, de a héten láttam egy kínai filmvígjátékot valamelyik csatornán, a címe: Kínai Odüsszeia. Hát én eddig kínai filmvígjátékon még mosolyogni sem tudtam, ezen viszont többször is felnevettem. Egy kicsit naiv szerelmi történet az egész, érdekes, hogy a férfi főszereplő, a filmbeli partneréről csak a vége felé tudja meg, hogy az egy nő. Pedig hát nem a ruha teszi az embert… Mindegy a filmnek van egy filingje, valamiféle ártatlan bája és a zenéje is jó. Ha valahol fogjátok, érdemes belenézni.

Álságos Világunk

Nézem a tévében az időjárás jelentést, a végén bemondják, hogy a műsort támogatta… Gondolkodóba ejt, vajon miért kell egy időjárás jelentést támogatni. Később egy bűnügyi film, kiderülne már végre, hogy ki a gyilkos, erre megjelenik a reklám felirat. Aztán várok, csak várok és egy idő után már bánom, hogy egyáltalán elkezdtem nézni. Miért nem lehet ez ellen tenni valamit, én a reklámot nem kérem, mégis kapom! Ahogyan a postaládám is sokszor tele van (és ilyenkor a hócipőm is) mindenféle kéretlen reklámújsággal, aminek a nagy része a kukában végzi. Vizsgálta már valaki ezeknek a reklámújságoknak a hatékonyságát? Miért nem kérdezik meg, hogy kérem, vagy nem kérem? Tudom, fogyasztói társadalomban élünk, de nem lehetne ezeket a nemkívánatos dolgokat valahogy szabályozni?

Emlékeztek még a rendszerváltás utáni időkre? Hányan kaptunk levelet ezzel a szöveggel: Kedves X Y Ön nyert, gratulálunk. Pl. egy kocsit, egyben küldték a kocsi indítókulcsát is. Kicsit gyanús volt, hogy a kulcsot két újjal el lehetett hajlítani, aztán persze kiderült, hogy átverés az egész. Fejlődünk, most már mindennek nem ugrunk be, de fejlődnek a beugratók is. A közelmúltban kaptam egy hívást, hogy nyertem egy utat egy egzotikus országba, próbálom a részleteket tisztázni, de ezt telefonon nem lehet. A találkozóra, Budapestre kellett utaznom, ahol kiderült, hogy valóban utazhatok, ha teljesítem a meghívóm feltételeit, ami természetesen elfogadhatatlanok. Ahogy mondani szokták, tartoztam az ördögnek egy úttal.
Ha jobban belegondolok, szinte az egész életünket átszövik ezek az álságos dolgok.

Egyik kedvenc témám a sport. Nézem a Tourt, miközben tudom, hogy a bringások nagy része doppingol. A teljesítményük mögött nagyon nagymértékben a teljesítménynövelők használata áll. A kérdés, hogy a doppingellenőrök ismerik-e a szert, amit használnak. Ha nem, övék a dicsőség, pénz, hírnév. Ha lebuknak, jön az eltiltás, aztán kezdődhet elölről minden.

Aztán itt van a politika. Az egyik párt prominens képviselője, szidja azt a pártot, amelynek korábban ő is a tagja volt. Vajon mennyire hiteles ez az ember? Miért nem néz más foglalkozás után? Egy másik esetben a párt egyik nagyágyúja értékeli a másik párt egy program tervezetét. A tekintete cinikus, szavaiból maró gúny árad, rossz hallgatni. Ez a program szakértők szerint is jó, legfeljebb kicsit át kellene alakítani. De hát nem ők, hanem a másik párt találta ki, ezért mindent el kell követni a program meghiúsítása érdekében. Ahogy mondani szokták, a fejétől bűzlik a hal, a politikusainknak kellene példát mutatni, de sajnos nem teszik. A Transparency International és a Freedom House egy felmérése szerint, az állami megrendelések 20-25%-nál valószínűsíthető valamilyen szinten korrupciós magatartás. Tehát amikor kiderülnek valamilyen disznóságok, akkor ez csak a jéghegy csúcsa. Milliárdok folynak el az adófizetők pénzéből. Aktuális téma a BKV vezetőinek fizetése ill. a lelépők sokmilliós végkielégítése. Vajon, hogyan lehet ilyen kifizetéseket megállapítani, mikor ebben az országban százezrek a létminimum alatt élnek. De hát ez egy következmények nélküli ország. Mennyi mindent fognak még lenyomni a torkunkon.

Persze a média is hibás. Sokszor a fontos dolgokról nem beszélnek, elkendőzik. Bedobnak a nép közé valamilyen csontot, hagy rágják. Ilyen például az úgynevezett celebek viselt dolgai, ki, kivel van jóba, most ezek válnak, nem válnak, kinek a kutyája, kit harapott meg, stb. Hát ezek aztán borzasztóan fontos dolgok. Nagyon nagy problémának érzem még ebben az országban a más identitású, más vallású, más szexuális beállítottságú emberek elfogadását. Tehát a másság elfogadásával is nagy problémáink vannak. Alapvetően én is azt vallom, hogy elfogadónak, megértőnek kell lenni, de bizonyos mértékben, kordában kell tartani az eseményeket is. Így például természetesen mindent meg kell tenni a romagyilkosságokkal kapcsolatos ügyek teljes feltárása érdekében, de az viszont nem elfogadható, hogy ugyanez a népcsoport, úgymond a megelőzés érdekében kocsikat állítgasson le és vizsgáljon át. Hiszen erre nincs joguk, ugyanaz a törvény vonatkozik mindenkire. Aztán itt volt ez a meleg felvonulás. Hát én nem mennék ki tojással dobálni őket, de azért sem, hogy tapsoljak nekik. Csinálhatják a dolgaikat, hiszen demokráciában élünk, de csak egy bizonyos határon belül, gondolok itt a felvonulásra és a jó ízlésre. Egy barátom szokta mondogatni „Nincs szebb annál, mikor két izzadt férfitest összesimul”. Pfúj. :-)

Hát visszanézve eljutottam az időjárástól a melegekig. Kicsit sok mindent átöleltem.
Azért, az jutott eszembe, hogy születhettem volna Kínában is, és akkor mondjuk, lehet, hogy egész álló nap egy riksának a pedáljait kellene tekernem, a napon. Úgyhogy jó nekem itt Magyarországon és még akkor a hazaszeretetről nem is beszéltem.

Katonadolog

Egy kép a múltból. A fotó 24 éve készült a budapesti Fehér úti laktanya sportpályáján. Számomra külön érdekessége, hogy létezéséről nem tudtam ill. eddig abban a hitben éltem, hogy másfél éves sorkatonai pályafutásom alatt fotó rólam nem készült, kivéve a katonaköny arcképét. Németországban élő, most megkerült barátom lepett meg vele. A kép bal szélén vagyok 20 kiló mínusszal, még dús hajjal, mellettem a fotót küldő Jani barátom, a másik két fiú nevére nem emlékszem, úgy rémlik egy időben fociztak a csapatban a Budapest bajnokságban is. Jani barátom volt talán a legszínesebb egyénisége nemcsak a baráti körnek, hanem az egész századnak is. Sok sztori jut róla eszembe, a történetekről itt nem szólhatok, mert közben megnősült és hallgatni arany. Talán csak annyit, hogy sosem láttam nagyobb nőcsábászt nála.

A kép hátterében a laktanya magas kerítése látható, ami azért annyira nem volt magas, hogy heti rendszerességgel ne másszon át rajta valaki sörért. Egyszer egy öreg katona mesélte, hogy megtörtént olyan eset, hogy az éppen ügyeletes sörszállító katona olyan piás volt, hogy éjszaka átmászás közben elaludt és a hajnali derengésnél az őt észlelő katonák segítették le a kerítésről. Elgondolkodtató, hogy az átlagosnál a seregben szinte mindenki többet ivott, az meg még inkább, hogy a hivatásos tiszti állomány kb. 60%-a alkoholista volt, békeidőben. Soha nem értettem ennek okait.

"Je me souviens des jours anciens, et je pleure" ("emlékszem a régi időkre és sírok") idézhetnék egy francia versikéből, és tényleg nagyon sok szép emlék, érdekesség jut az eszembe. Már a történet, hogy miért kerültem kis paksi kitérővel Budapestre is megér egy misét.

Történt, hogy nagyon jó ismeretségi kapcsolatba kerültem a helyi hadkiegészítő parancsnokság, parancsnokának nejével. Egyszer csak mondja, hogy hallott a bevonulásomról, kérdezi, hogy lenne-e kedvem a közeli Nagygombosra bevonulni, ez egy jó hely, innen heti rendszerességgel tudnék hétvégente hazajárni. Köszöntem szépen, hát persze, hogy intézze el. A bevonulásomkor aztán ért a meglepetés, a nevemet a paksra indulók között hallom felolvasni. Mondom, kérem szépen itt valami félreértés történt, mert nekem Nagygombosra kéne elutaznom. Erre a felolvasást végző tiszt rámförmed, fogjam be a pofámat. Igaz, hogy a nevem a lista végén a Nagygombosra indulók között szerepel, de le van húzva és a helyén egy másik újonc neve van feltüntetve. No gondoltam ez is jól kezdődik, hát itt valakinek még nagyobb protekciója volt.

Aztán Budapesten helyre jött minden. Egy építő-műszaki alakulathoz kerültem, ez nem harcászati egység, aki volt katona, az tudja, hogy az ilyen alakulatoknak nem sok közük volt az alakisághoz, a katonai fegyelemhez, a század állománya a Magyar Népgazdaság egyik prominens gyárában, a Finommechanikai Vállalt üzemeiben dolgozott. Félév kopasz katonasors szerint élő, de nem kibirhatalan időszak után, ahogy az öreg katonák leszereltek, központi katona lettem, (központi katonák: írnok, technikus, párttitkár, telexes, szakács, sofőr) kineveztek technikusnak tizedesi rangban, aki a század munkahelyi ügyeivel foglalkozott. Szerettem csinálni ezt a munkát.

A seregben nagyon sok barátságot kötöttem, hármójukkal még azóta is tart a kapcsolatom. Néha felidézzük a sztorikat: amikor elaludtam szolgálatban és miattam késett a század a múzeumi látogatásról a Hadtörténeti Múzeumban (megúsztam egy szóbeli figyelmeztetéssel), amikor a kiváló dolgozókat kellett jutalmazni és én abban a hitben, hogy a dolog nem lesz nyilvános, a listára a focicsapatot írtam. Aztán egy ünnepségen a boríték átvételére kiszólították a társaimat, az én általam papírra vetett sorrendben: kapus, balhátvéd, stb... és a végén a cserék:-) Azt hittem balhé lesz, de mindenki mosolygott. Ezt is elnézték nekem. A parancsnok egyszer átrendeztette az irodáját, szólt nekem és egy honvédnak, vigyük át az akváriumát az egyik sarokból a másikba. Hát persze, hogy kicsúszott a kezünkből, összetört és csupa víz lett minden. Még szerencse, hogy a halak életben maradtak. Na, emiatt az eset miatt két hétig nem mehettem haza. Aztán még lehetne folytatni a történeteket napestig. Gyorsan elrepült a másfél év, őrmesterként szereltem, de soha nem hívtak vissza a tartalékos állományból, az emlékek azonban itt élnek bennem továbbra is.

Együtt sírunk, együtt nevetünk

Ezek a válogatottba most visszatérő Buzsáky Ákos szavai, a számunkra rosszul végződött Magyar-Svéd válogatott találkozó után. Mennyire volt sorsszerű az utolsó utáni pillanatokban bekapott gól?

Nem tudom, de szerintem nem volt az.

Tény, hogy 13 éve nem tudunk kijutni világversenyre. Sőt még a közelébe sem nagyon kerültünk, beszámítva még az 1997-ben vívott pótselejtezőt a jugókkal (oda-vissza 1-12), hiszen itt is teljesen esélytelenek voltunk.

Emlékszik még valaki a Ludas Matyi egyik címoldalára a 70-as évek végéről? A rajzon Baróti Lajos szövetségi kapitány látható, kezében a földgömbbel, a kép aláírása: No nézzük csak, hol nem kaptunk még ki?

Pedig akkor még volt magyar foci! 86-ban úgy mentünk ki a vb-re, hogy voltak orgánumok, akik esélyeseknek kiáltottak ki minket. Az eredményt ismerjük. Az okokat a mai napig nem. A sok tészta, a magaslati levegő, rosszul sikerült felkészülés, a Magyar-Szovjet előtt 40 fokos melegben edzetett magyar csapat, rossz csapategység, ez mind találgatás, a hat nullás vereség pontos okai ma sem ismertek. A tény, hogy nagy tétnél valahogy mindig össszeroppanunk. Nem tudtunk nyerni sem 1938-ban, sem 1954-ben a VB döntőn. Pedig 54-ben mi voltunk az esélyesek. Az a bizonyos "balsors" a Himnuszból.

Mexikó után hosszú, 20 éves böjtnek kellett eltelnie, aztán Várhidi Péterrel valami elkezdődött és Koeman-nal folytatódott. Valahogy újra elkezdtünk hinni a fiúkban és ami még fontosabb ők is önmagukban. Elszántak, sikerre éhesek, győzni akarnak. Technikailag, taktikailag általában felveszik a versenyt a többiekkel és ha rendszeresen helyet kapnának klubcsapataikban (lásd Gera) erőnlétileg is bírnák a 90 percet.

Szombaton a nagy Gregory Peck sajnos újra velünk volt. Koeman most nagyot hibázott azzal, hogy egy félidőn át csatár(ok) nélkül játszatta a csapatát, ráadásul itthon. A csapat részéről a legnagyobb hiba, az egyenlítés utáni kitámadás, a hosszabbításban 7 emberrel rohamoztunk felelőtlenül, ami végül is megbosszulta magát, a nagy Zlatanból ismét sikerült hőst csinálnunk.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a találkozó összképe alapján a svédek megérdemelten nyertek, mert jobban játszottak és erőnlétileg sem bírtuk velük a versenyt. A magyarok részéről dicséretes a lelkesedés és a győzni akarás. Ez eredményezte azt, hogy végül is a svédek csak egy szerencsés góllal nyertek.

Vajon mi lesz a folytatás?

Szerintem szerdán eldől minden. Ritkán szoktam jósolni, de ha a portugálok ellen szerdán nyerünk (nekünk jobban fekszik a portugál foci, még ha az eredmények az utóbbi időben nem is ezt igazolják) kezdhetünk csomagolni a pótselejtezőre (az utolsó meccsen az akkor már csoportelső dánokat megverjük), ha nem nyerünk, akkor nyugodtan mondhatjuk: au revoir.

Csak könyörgöm, ebben az esetben nehogy szétzavarják ezt a csapatot, ebben a gárdában még nagyon sok van, akár benne lehet egy látványos eredmény. Ha nem most, akkor az EB-n vagy a következő VB-n.

Intro

A közelmúltban az egyik kolléganőm azt kérte tőlem, hogy a munkahelyi levelezésemből mindig küldjek neki másolatot, mert szereti olvasni a leveleimet. Rendszeres blog olvasó vagyok. Ez a kérés elgondolkodtatott, mi lenne, ha gondolataimat, emlékeimet, véleményemet a világról saját blogomban fogalmaznám meg.

Aztán tovább gondolkodtam...

Mi van akkor, ha a bejegyzéseimet a kutya sem fogja elolvasni?

Mi van akkor, ha valami nyelvész elkezd engem oktatgatni? (A nyelvtan soha nem volt erősségem.)

Kell az nekem, hogy ismeretlen emberek vitába szálljanak a megállapításaimmal és győzködjem őket igazuk ellenkezőjéről?

A kérdésekre nem tudom a választ.

Csak azt tudom, hogy itt ülök a klaviatúránál és ellenálhatatlan vágyat érzek, hogy kiírjam magamból azt ami bennem van.

A továbbiakban, terveim szerint heti rendszerességgel jelenik meg új bejegyzés a blogomban. Nem naplót írok, aktuális témákhoz történő hozzászólásomon kívül, gondolatokat szeretnék közvetíteni sportról, barátságról, családról, emlékekről, értékekről, stb. Rohanó világunkban, amikor minden a pénzről és a keserves boldogulásról szól, talán lesz vevő a gondolataimra.

Lelki szemeim előtt megjelenik egy soha meg nem történt párbeszéd tíz éve elment nagyanyámmal.

Sokszor megkérdezte, mikor még kisgyerek voltam (70-es évek). Na kisunokám, mi leszel, ha nagy leszel?

Blogger!

Ne szemtelenkedjél, mert megcibálom a füled...:)

Hát bloggernek még nem érzem magam, mindenesetre elkezdtem írni és megvallom őszintén ez így az elején egy kicsit akadozva megy. Na majd belejövök.