Apu visszaemlékezései (III/II.) A Rákosi korszak - (Neveket akarok hallani)

Losoncon gyermekkoromból négy évet töltöttem, de ez alatt a négy év alatt nagyon sok élményben volt részem. A velem történt eseményeknek csak egy részét írtam le, azokat, amik, olvasva a történteket, esetleg mások számára is érdekesek lehetnek. Nagyon sok szeretettel gondolok vissza a kedves kis barátaimra. Az aranyos Hollandi Juditkára, a templom mellett lakott, a Horváth testvérekre, Gyulára, Imrére, Lacira és a nővéreikre, Bözsi nénire, aki testvéreit, mivel árvák voltak, anyjukként gondozta. Ők a Jókai utcában laktak. Jankovics Ivánra és a nővérére, Zsuzsára, ők is a Jókai utcában laktak, meg a többiek is, akiknek a nevét elfelejtettem. Kikísértek az állomásra és a vonat indulásától addig integettünk, amíg csak láttuk egymást. Nagyon sokáig nem mentem Losoncra. Amikor 1962-ben első ízben oda utaztam, megkerestem a volt lakóházunkat és végigjártam azokat a helyeket, amikhez élményeim fűződtek. Kerestem a volt barátaimat is, hiszen a lakóhelyükre emlékeztem, de már nem laktak ott, nem találtam őket. Időnként most is elmegyek Losoncra, de már nem keresem őket, mert tudom, hogy úgy sem találnám. Az ötven évvel ezelőtti történet szereplői gyerekek voltak, így a valóságban, a mában már ugyancsak őszhajú nagymamák, nagyapák. Azok a gyerekek örökre eltűntek.

Magyarországra átköltöztünk és egy Nógrád megyei faluban, Magyarnándorban telepedtünk le. Azért oda, mert ott lakott az a család, akiknél anyám Losoncon dolgozott. Ez a falu számomra teljesen ismeretlen volt, lakói azonban mint menekülteket nagy szeretettel vettek körül bennünket. Én mint volt városi gyerek nagyon érdekesnek találtam, hogy a lányok, asszonyok népviseletben járnak. Az eddig tapasztaltaktól eltérő volt az emberek viselkedése is. Egyszerűek, nyíltak, vallásosak, becsületesek voltak. Szegény embernek nehezebb becsületesnek lenni, mint a gazdagnak! A szegénységben mi is sorstársai voltunk a falu szegényeinek. Anyám részes krumpli és kukoricaművelést vállalt. Hajnalban megfőzött és ment kapálni. Délben, amikor hazajöttem az iskolából, megebédeltem és én is mentem utána kapálni. Amikor megkezdődött az iskolaszünet, attól fogva aratásig az erdészethez jártam napszámba. Csemetét kapáltunk. A napszámos munkát tizenkét éves koromban kezdtem. Ugyancsak tizenkét éves voltam, amikor apám mellett az aratásban félrészes marokszedő voltam.
Aratás után a cséplőgépnél félrészes kévevágóként dolgoztam egészen iskolakezdésig. A sok fizikai munkát olyan étkezés mellett végeztem, mintha már akkor ismertem volna a mai kor étkezéstudományát. Semmi hús és zsír, kevés tészta és sok burgonya és zöldség. Hát hogy kövér nem voltam, az biztos. Akkor még nem mérték a koleszterin szintet, de ha mérték volna, az enyém biztos a legjobb lett volna. Gyermekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy mindig éhes voltam.
Így teltek munkával a nyarak éveken keresztül, közben elvégeztem Balassagyarmaton a Mezőgazdasági Technikumot. Diákkoromban próbálkoztam a sportolással is. Eljártam futballozni és atlétizálni. Egy időben érdekelt az ökölvívás is. Azonban különösebb vonzalmat nem éreztem semmilyen sportág iránt. Tehetséget sem.

Az iskoláról nincsenek különösebb élményeim. Sok kiváló tanárom volt, akikre tisztelettel és szeretettel emlékszem vissza. Tóth István igazgató, Benedek Ilonka, Szakács József, Szép Róbert, Nemes László, Aradi István, Vágó László sajnos már nem élnek. Mind erkölcsileg, mind tudásban magasan álló emberek voltak.
Az iskola után akkor sem volt könnyű az elhelyezkedés. Akkor 1955-ben még volt beadási rendszer és én begyűjtési megbízottként Herencsény községben helyezkedtem el. A község lakóinak beadással kapcsolatos nyilvántartásait könyveltem. Szomorú, lehangoló munka volt. A termény, a sertés és marhahús beadási kötelezettség mértéke olyan magas volt, hogy az emberek nagy része nem tudta teljesíteni.
Az apparátus dolgozóinak és a járási tanácselnököknek gyakran tartottak lelkesítő értekezleteket. Ezeken a lelkesítő értekezleteken a megyei és járási elvtársak dühösen szidták az osztályellenséget. Aki a beadási kötelezettségét nem teljesítette, az mind osztályellenség volt. Volt a járási mezőgazdasági osztályon egy György vezetéknevű fő elvtárs. Az apparátust erősíteni küldték a pártközpontból. Az volt a szent meggyőződése, hogy aki a Szabadnép aznapi vezércikkével nem ért egyet, az a szocializmus ellensége. Kis növésű, majdnem törpe, gonosz ember volt. A munkatársai is féltek tőle. Egy alkalommal, amikor az értekezleten szokása szerint a parasztokat szidta és a mi feladatunk fontosságát hangsúlyozta, én hozzászóltam és olyanokat mondtam, hogy a területemen a parasztokra kivetett beadási kötelezettség túlzottan magas, azokat nem tudják teljesíteni. Kértem, hogy a falura kivetett beadási kötelezettséget csökkentsék. Míg beszéltem, a mellettem ülő tanácselnököm, akivel együtt vettünk részt az értekezleteken, felállt és kiment a teremből. Odahaza később azt mondta, hogy azért ment ki, mert megijedt, hogy én olyan hülyeségeket mondtam. Az értekezlet szünetében behívattak az irodába és ott elbeszélgettek velem. Elmagyarázták, hogy én mivel túl fiatal vagyok, nem látom át a politikai helyzetet, mert a beadás nem teljesítése az osztály-ellenségnek a dolgozó néppel való szembenállása, szabotálás, és az már politikai harc, melyet nekünk meg kell nyerni. Míg ezt nekem magyarázták, György elvtárs az íróasztal mögül úgy nézett rám, mint karvaly a verébre. Alig vártam, hogy kimehessek az irodából.
Egy másik értekezleten történt, hogy egy Balassagyarmat környékbeli község tanácselnöke hozzászólásában arról beszélt, hogy a város boltjaiban a kenyeret csak akkor kezdik árusítani, amikor a délutáni autóbuszok és vonatok elmentek. Emiatt a vidéken lakók a kenyér-szükségletüket nem tudják megvásárolni. Mondanivalóját nem tudta befejezni, mert György elvtárs félbeszakította. "Azonnal hagyd abba, belőled az osztályellenség beszél!" - ordított rá. A szünetben őt is behívatták az irodába, de ő rosszabbul végezte, mint én. Elvitte őt az ÁVH. Később megtudtam, hogy a társadalmi rendszer elleni izgatás vádjával elvitték, börtönbe csukták.
A gabonacséplés befejezése után jelentést kellett készítenem a község beadásának teljesítéséről a Járási Begyűjtési Hivatal felé. A jelentés beküldése után kijött egy hivatalvezető, aki kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, a községben meg kell kezdeni a végrehajtást, példát kell statuálni, neveket akart hallani. Azzal kell kezdeni, akinek a legrosszabb a teljesítési százaléka. Vasárnap már kezdjük is, majd én hozok embereket! - mondta mielőtt elment.
Vasárnap a megbeszélt időben találkoztunk a tanácsházán. A főnök hozott magával három vagy négy cigányt. Elindultunk a kijelölt címre. Az érkezésünkről, annak céljáról nem tudtak, nem volt szabad értesítenem őket, nehogy az értékeiket eldugják. Megérkeztünk a szegényes kis házikóhoz. Jöttünkre kijött a tulajdonos, akinek a főnököm elmondta, hogy mi járatban vagyunk.
A tulajdonos, szándékosan nem nevezem gazdának, elmondta, hogy a felesége meghalt, van öt kiskorú gyermeke, akiket a legnagyobbik lány gondoz, mert ő Budapestre jár dolgozni és csak szombaton jár haza. Földosztáskor kapott ugyan két hold földet, de azt nem tudja művelni, mert ha azt művelné, abból nem tudná a családját eltartani, de más munkát sem vállalhatna. Közben előjöttek a gyerekek is. A legidősebb tizenöt, a legkisebb körülbelül ötéves lehetett.
A főnököm fölényesen beszélt, azt javasolta, hogy ha termény nincs, akkor sertést adjon a beadásba termény helyett. "Nincs sertésem sem!" - mondta a tulajdonos. Az udvaron tényleg nem volt istálló, de még disznóól sem, csak egy rozoga baromfiól. Az udvaron vagy tíz - tizenöt tyúk kapirgált. "Fogdossátok össze a csirkéket!" - szólt a főnököm a cigányoknak. Azok neki is láttak, futkostak a rikácsoló csirkék után. A családfő leült a favágó tőkére, arcát a kezébe temette, ujjai közül folytak a könnyei. A gyermekei körben álltak mellette. "Legalább egy csirkét hagyjanak, hogy a gyerekeknek tudjak levest főzni!" - mondta síró hangon. "Egyet sem!" - kiabált a főnök.
Én úgy álltam az udvar sarkában, mintha nem is a végrehajtókhoz tartoznék. Másnap beadtam a felmondásomat. Három hónapig voltam a Begyűjtési Hivatal dolgozója.

A Begyűjtési Hivataltól a távozásom menekülésszerűen történt, ezért új munkahelyem mindjárt nem is lett. Mintegy két hónapba került, amíg sikerült másik munkahelyet találni. Az Érsekvadkerti Gépállomásra kerültem agronómusnak. Gépállomás-Tsz agronómus lettem. Mohora-Szügy községekbe helyeztek ki. Mohorán a gépállomás brigádszállásán laktam, igen mostoha körülmények között. Egy nagy helyiségben tizenkét ágy volt, abból egy az enyém. Szekrény, ágy, asztal, szék, tehát bútor nem volt. A táskámban tartottam a holmijaimat. A szállásnak egy lavórja volt, amit felváltva használtunk. Használat előtt vimmel, gyökérkefével mindig alaposan ki kellett súrolnom, mert az olaj, a mocsok vastagon volt rajta. A traktorosok csak a kezüket mosták, azt is csak úgy nagyjából. Az én fogmosásomat kinevették, arra azt mondták, hogy hülyeség, úri passzió. Rendszeresen italoztak , mivel a parasztok, akiknek a földjeit szántották, ellátták őket étellel, itallal, de főleg itallal. Minden este részegen jöttek haza. Gyakori volt köztük a durva vitatkozás, veszekedés. A gépállomás agronómusa engem bízott meg, hogy a brigádszálláson tartsak rendet és fegyelmet. Ennek a megbízatásomnak, azonban nem tudtam eleget tenni, mert a korom miatt gyereknek tartottak, nem volt tekintélyem. A szomszéd szobában volt négy vagy öt középkorú nő. Budapestről toloncolták ki őket, amikor a nyilvános házakat felszámolták. Azzal a céllal helyezték őket a gépállomásra, hogy majd traktorosoknak képezik ki őket. Ők azonban még a traktorra sem voltak hajlandók felülni. A faluban és a szálláshelyükön is az eredeti mesterségüket szerették volna gyakorolni. Ez azonban nem sikerült nekik, mivel mindenki tudta, hogy mifélék, ezért lenézték, utálták őket. A nekem tett ajánlataik, megjegyzéseik miatt én is elkerültem őket. Egész nap csak az ágyaikon heverésztek, az ablakban könyököltek, ahonnan az arra menő férfiaknak kiabáltak. Odaérkezésem után körülbelül két hétre el is vitték őket valahová.
A munkahelyi feladatom az volt , hogy a területemen lévő két termelőszövetkezeti csoport gépállomással kapcsolatos gépi munkáit irányítsam és az egyénileg gazdálkodó parasztoknál dolgozó traktorosokat ellenőrizzem.
A mohorai termelőszövetkezet elnökével, aki koránál fogva a nagy-apám lehetett volna, igen jó viszonyban voltam. Együtt jártuk a határt és sokat beszélgettünk. Beszélt az I. Világháborús emlékeiről, a hadifogságról, az orosz-szovjet polgárháborúról, amelyben a vörösök oldalán ő is részt vett. Így utólag az a véleményem, hogy eredeti bolsevikgondolkodású ember volt. Az akkori ötvenes évek politikájával nem értett egyet. Sokszor elmondta, hogy ő nem így képzelte a kommunizmust. Úgy képzelte el, hogy mindenki jó és rendes és mindenki egyformán dolgozik, senki nem bánt senkit és senkit nem bántanak. Ámulva hallgattam a filozofálását, egyet is értettem vele, akkor még nem tudtam, hogy ilyen csak a képzeletben létezik. A másik termelőszövetkezet egy Csesztvéhez tartozó pusztán volt, tagjai volt uradalmi cselédek. Semmilyen állami kötelezettségüknek nem tettek eleget, a betakarított termést rögtön az utolsó szemig szétosztották. Idegenekkel, így velem is bizalmatlanok voltak. Nem bíztak a rend-szerben, az volt a véleményük, hogy nem tarthat sokáig.
A körzetemet kerékpárral jártam, napi harminc-negyven kilométert kerékpároztam. Mohorán egy volt osztálytársammal barátkoztam, aki a községi mozigépészi feladatot is ellátta. Ha jó film érkezett, azt kettőnknek napközben levetítette. Először végignéztük az egész filmet, utána csak az izgalmasabb részeket. Emlékszem, sokszor egész éjszakákat végig moziztunk. " A hűtlen asszonyok" és az "Egy éjszakán át táncolt" című filmeket többször is levetítettük.
Így telt el az egy év gyakornoki időm a gépállomás-Tsz agronómusi ténykedéssel.
1956. október hó második felében Balassagyarmatra küldtek továbbképzésre. Napközben az előadásokat hallgattuk, este pedig a városban sétáltunk.
Október 23-án este a Bajcsy-Zsilinszky utcai Nemzeti vendéglőben söröztünk egy nagy társaságban. A megyei mezőgazdasági osztály egyik vezető dolgozója, aki napközben előadásokat tartott, szintén a társaságunk tagja volt. Egész este ő vitte a szót és nagyon furcsa dolgokat mondott. A dicső Szovjetuniót elnyomónak, Rákosi kormányát népnyúzónak, a kommunista vezetőket hazaárulóknak nevezte. Alig akartam hinni a fülemnek, szájtátva hallgattam a beszédét. Záróráig beszélgettünk. Nem tudtuk, hogy Pesten akkor már dörögnek a fegyverek.

Apu visszaemlékezései (III/I.) A háború - (Sztrasina őrmester meg a többiek)

Emlékezéseimben 4 éves koromig tudok visszamenni a gyermekkorba. Akkor készült egy fénykép édesanyámról és rólam.
Édesanyám a fényképezéshez népviseletbe öltözött, engem pedig tiroli ruhába - barna rövid nadrág, zöld kabátba - öltöztetett. A ház falán, amely előtt a fénykép készült, egy felirat olvasható a következő szöveg-gel: "Rémhírterjesztés és fecsegés, hazaárulás, a törvény szigorúan bünteti. " Akkor már két éve tartott a háború.
Ez év nyaráról még két esemény maradt meg az emlékezetemben:
az egyik, hogy azon a nyáron mentem ki első alkalommal szülőfalumból. Nagyanyám vitt be Losoncra anyámat meglátogatni, aki ott dolgozott és ott is lakott. A losonci állomáson nagyon sok katonát láttam. Kérdeztem is nagyanyámat, hogy hová megy ez a sok katona bácsi ? Nagyanyám persze nem tudta megmondani, de ha a katonákat kérdeztem volna, kérdésemre ők sem tudtak volna pontos választ adni. Legfeljebb annyit tudtak volna mondani, hogy Oroszországba megyünk. Azt, hogy a Donkanyarba mennek, ahonnan csak nagyon kevesen térnek vissza, nem tudhatták.
A másik esemény erről a nyárról az volt, hogy megtanultam úszni. Az úszás tanítását a nagyfiúk egyszerűen, de igen eredményesen csinálták. Kiválasztottak az Ipolyon egy olyan részt, ahol a víz nekik vállig ért, de persze a négy-öt éves gyerekeket ellepte. A partról az úszni megtanulni akaró kisgyerekeket kezénél, lábánál fogva bedobták a vízbe. Figyelték, hogy a gyerek hogy kapálódzik, nem nyel-e sok vizet, nem merül-e el. Ha látták, hogy nem tud a víz felszinén maradni, akkor beugrottak és kihúzták, majd lábánál fogva fejjel lefelé lógatták, hogy a víz kicsorogjon belőlük. Akinek az első próba így sikerült, azzal a következő napokban még kétszer-háromszor megismételték és ha akkor sem tanult meg úszni, többet nem foglalkoztak vele. De többnyire a gyerekek már az első bedobásnál megtanultak úszni, nekem is sikerült. Az úszás gyakorlása a folyó szélén sekélyebb vízben a part mellett folyt már felügyelet nélkül. Nyár végén már úgy úsztunk a legmélyebb vízben is, mint a halak. Igy telt el még két nyaram, az idő nagy részét az Ipolyon töltve szölőfalumban. A téli napok nagyon unalmasak voltak. A szomszéd kisfiúval Kálmuskával nálunk vagy őnáluk a tűzhely mellett játszottunk.

Aztán 1944 őszén eljött az iskolakezdés napja. Losoncon a főutcai iskolában kezdtem el tanulmányaimat. Nem jártunk rendszeresen iskolába, mert a szövetségesek akkor már állandó jelleggel bombázták Magyarország területét. Hetente kétszer-háromszor bementünk az iskolába, a tanító bácsi kiadta a leckét, hogy melyik betűket kell leírni és megtanulni a kiejtését. Otthon aztán gyakoroltam anyám felügyelete mellett. Amikor hibáztam, mindíg meghúzta a fülem. Eleinte gyakori volt a fülhúzogatás, rövid idő alatt azonban már elég jól megtanultam a betűk írását, kiejtését.
Élményt jelentettek számomra a berepülések. A rádiót napközben bekapcsolva tartottam, és amikor adást megszakítva bemondták, hogy: "Légiriadó! Bácska-Baja" , akkor már mentem ki az udvarra figyelni, hogy mikor jönnek a repülőgépek. Amikor nem jöttek, akkor már valamelyik magyar területre leszórták bombáikat.
Anyám hosszabb-rövidebb időre elment otthonról, mert akkor már az élelmiszerért sorba kellett állni. Mielőtt elment, mindíg figyelmeztetett, hogy, ha repülőgépzúgást hallok, azonnal rohanjak le a pincébe.
Egy alkalommal egyedül voltam otthon, amikor Losoncot bombázták.
Éppen rohantam a pincébe, amikor a szomszéd házra dobtak egy bombát és a légnyomás a mi házunk ablakait és ajtóit is kiszaggatta. Az utánam vágódó konyhaajtót a lépcső korlátja fogta fel. Az ajtó összetört darabjainak egy része eltalált, ezek azonban csak kisebb sérüléseket okoztak. Szerencsém volt. A front egyre közeledett. A felnőttek között állandó beszédtéma volt, hogy mikor jönnek be az oroszok. Általános volt a vélemény, hogy addig, amíg a szemközti házban székelő német parancsnokság el nem költözik, nem vonulnak be. Egy délután aztán a parancsnokság előtt megjelent egy teherautó, arra nagy sietve felpakoltak a németek és elmentek.
Volt a németek közt egy fiatal tiszt, akit ha az utcán megláttam, eléje szaladtam és a karomat előre lendítve elordítottam magamat, hogy " Heil Hitler !" Ilyenkor mindig kaptam tőle egy tábla csokoládét. Naponta kétszer-háromszor találkoztunk, én mindíg elordítottam a náci köszönést, a tiszt mindíg adta a csokoládét. Szomorúan láttam, hogy az én tisztem is motorkerékpárra ül, és a teherautó után ő is el-megy. Sem azelőtt, sem azután annyi csokoládét nem ettem, mint akkor.
Már a bombázások megkezdése előtt a mi házunk pincéjét rendezték be a szomszédos lakóházak óvóhelyének. Itt összegyűlve vártuk az oroszokat. Akkor így nevezték őket. Szovjetek meg felszabadítók elnevezés akkor még nem volt.
A németek elvonulása utáni nap reggelén meg is jelent házunkban egy héttagú katonai csoport. Nagy kiabálással géppisztolyukat lövésre tartva rontottak be a helyiségbe, ahol voltunk. Én csak a nyemci szót értettem. Azt kérdezték, hogy van-e a házban német. A bentlévők buzgón magyarázták kézzel-lábbal, hogy nincs, tegnap elmentek. Az oroszok már kezdtek megnyugodni, amikor a szemközti ház kapuján a volt német parancsnokság épületéből kilépett az én csokoládás tisztem egy géppisztolyos katona kiséretében. Valamiért visszajöttek. Az oroszok a németeket meglátva úgy elrohantak, mintha ott sem lettek volna. Két napig sem magyar, sem orosz, sem német katonát nem láttunk. Még távoli lövések zaja sem hallatszott. Mintha vége lett volna a háborúnak. A harmadik nap reggelén a város különböző részein géppuskalövéseket hallottunk, aztán bevonultak az oroszok. Az első nap csak kevesen jöttek, azok tovább is mentek, aztán többen, még többen, végül elöntötték a várost.
Folyt a rablás, fosztogatás. Nekünk szerencsénk volt, mert beszállásoltak hozzánk egy rendkívül intelligens felderítő tisztet. Ez a tiszt megvédett minket a martalócoktól. Mindíg éjszaka, lóháton ment felderítésre. Aztán egy reggel nem jött vissza. Később megtudtuk, hogy elesett. Nagyon sajnáltuk. A helyére egy idősebb, csendes, mindíg szomorú tiszt költözött be. A tolmács közvetítésével elmondta, hogy a háborúban egész családja elpusztult. Rövid idő után ő is tovább-vonult. Távozása után védtelenek maradtunk. Ami értékesebb ingóságunk volt, azt egy suhanc katonákból álló csapat elvitte. A zongorát, mivel nehéz volt, úgy vitték el, hogy a lábait kitördelték, kötelet kötöttek rá és húzták az utcán végig.
Az egyik éjjel lövöldözésre ébredtünk. Másnap tudtuk meg, hogy mi történt. A suhanc katonák (komszomolista önkéntesek) berúgtak és összeverekedtek a többi katonával. A rendcsinálásra kijövő katonai egységre tüzet nyitottak. Nem tudom mi történt velük, de többé nem láttuk ezeket a martalócokat. Újabb katonai alakulatok érkeztek. Házunkban egy mindíg vidám, nagy darab, himlőhelyes arcú őrmester, akit Sztrasinának hívtak, és egy szelíd viselkedésű katona,
akinek Vaszil volt a neve, tartottak rendet, fegyelmet. Ennek a Vaszil nevű katonának egy I. Világháborúban orosz hadifogságba esett magyar volt az apja, aki a hadifogság után visszajött Magyarországra. Budapesten élt és a háború előtt levelezés útján tartották a kapcsolatot. Vaszil minden vágya az volt, hogy találkozzon az apjával. Szabad idejében magyarul tanult, úgy tervezte, hogy a háború után nem megy vissza a Szovjetunióba, hanem itt marad Magyarországon. Még most is kiváncsi vagyok, mi lett vele.
Egy napon már kezdett sötétedni, arra lettem figyelmes, hogy egy mankós, civil ruhás ember nézeget be a házunk kerítésén. Közelebb mentem és legnagyobb meglepetésemre a mostohaapámat ismertem fel a nézegető emberben. Már több, mint egy fél éve nem hallottunk róla, nem adott magáról életjelt. Első szava az volt, hogy kik vannak a házban és hogy anyám otthon van-e. Rögtön beszaladtam szólni anyámnak. Nem a házunk előtt, hanem az utca végén talákoztak, mivel nem lehetett tudni, hogy az orosz katonák hogy viszonyulnak mostohaapám hazatéréséhez. Anyám beszélt Sztrasina őrmesterrel, hogy vidékről megjött a férje, ha hazajön, nem lesz-e bántódása. Az őrmester biztosította, hogy nyugodt lehet, nem lesz. Nem is lett. Az oroszok nem kérdezték, hogy miért van otthon és hogy volt-e katona. Sztrasina még igazolást is szerzett neki. Pedig katona ugyancsak volt. Magyarország hadbalépésekor bevonult katonának, és kisebb megszakításokkal ugyan, de végig a fronton volt. Mint a második magyar hadsereg katonája ott volt a Donkanyarban is. Sokat beszélt az ott átélt szörnyűségekről, szenvedésről, pusztulásról.
Az ukrajnai Voronyezstől a Szécsény melletti Busa községig folyamatosan visszavonulva gyalogosan tette meg az utat. Busa község mellett esett fogságba. A szovjetek bezárták őket egy juh hodályba, ahonnan még aznap éjszaka két másik bajtársával együtt megszökött. Hárman háromfelé indultak el. Mivel Losoncnál volt a front, ő Alsótoldon, Felsőtoldon keresztül Pásztó felé indult el. Mikor Losoncot is elfoglalták a szovjet csapatok, akkor jött el Pásztóról. A hadifogságot valószinű Sztrasina őrmesternek köszönhetően megúszta.
A szomszéd házban a katonák élelmezésére állatokat vágtak. Az állatok vágását, feldolgozását idősebb katonák végezték. Minden nap adtak nekem egy darab nyers húst, egy darab kolbászt. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy az idősebb orosz katonák sokkal rendesebbek,
mint a fiatalabbak. Aztán az orosz katonák elmentek és jöttek helyettük a románok. A házunkat kórházzá alakították. Az udvar sarkában volt egy melléképület, abba rakták a hullákat. Az 1944. évi tél volt talán az évszázad leghidegebb tele. A csonttá fagyott hullákat úgy rakták egy-másra, mint a méterfát szokták. A román hadsereg németek ellen harcoló egységeit a szovjetek golyófogóként használták. A legveszélyesebb helyekre őket irányították. Hullottak is, mint ősszel a legyek. Aztán ők is elmentek és számunkra véget ért a háború. Egy új korszak kezdődött, a felvidéki magyarság részére egy rosszabb, embertelenebb, megalázó korszak. Minket házunkból kiköltöztettek egy rozoga, szoba-konyhás vizes lakásba. A város mindenható urai a partizánok és a magukat kommunistáknak minősítők lettek. A szomszédunk, aki állítólag partizán volt, egyik napról a másikra eléfelejtett magyarul beszélni. Az a nyilas, aki a zsidóktól, elvett ingóságok eladását irányította, kommunista pártvezető lett. A barátom sógora is nyilas volt és később a kommunista párt tagja lett. Magyarul csak a feleségével beszélt, mivel az nem volt hajlandó megtanulni szlovákul. Hát így kezdődött, illetve folytatódott a felvidéki magyarság kálváriája a II. Világháború után.
Mi gyerekek persze nem értékeltük tragikusan az eseményeket. Az elhagyott kerteket és házakat jártuk. Az elhagyott házakban érték már nem volt, mert az elmenekült tulajdonosok azokat magukkal vitték, amit esetleg ott hagytak, azt már a fosztogatók elvitték. Mi már csak a kacatokban turkáltunk.
A cseresznye még csak kezdett pirosodni, éretlen volt, mi azonban abban az időben állandóan éhesek voltunk, ezért felmásztunk a fára, teleettük magunkat éretlen cseresznyével. Mindnyájan megbetegedtünk, a legjobban én. Vérhast kaptam és csak a gyors, állandó orvosi kezelés mentett meg. A lakóházunkkal szemben volt a városi Vöröskereszt épülete és onnan egy orvos naponta többször is átjött kezelni. Igy szerencsémre hamar meggyógyultam. De meg kellett igérni neki, hogy többé elhagyott házakba, kertekbe nem megyek. Igéretemet be is tartottam. Iskolába nem jártunk, mivel a tanítás szünetelt. Szabadidőnk volt bőven, ezért kitaláltuk, hogy lejárunk a folyóra halászni.
Élvezettel tárgyaltuk, hogy fogjuk a halakat elkészíteni, megenni. Az evés egyébként is gyakori téma volt nálunk, mert mint említettem állandóan éhesek voltunk. Horgászbotunk, hálónk nem volt, kosarakkal mentünk halászni. Egy fél napig tologattuk a kosarakat a vízben, halat azonban egyet sem fogtunk. De mivel nagy volt a halevés utáni vágyunk, nem adtuk fel. Úgy döntöttünk, hogy kézigránátot dobunk a vízbe és majd a felrobbant halakat összeszedjük. A csapatnak egy rejtekhelyen egy egész fegyver arzenálja volt, sok kézigránát is. A probléma az volt, hogy nem volt közöttünk senki, aki vállalta volna a gránát eldobását. Valakinek azonban eszébe jutott, hogy a vasútállomás mellet lakik egy Pista nevű fiú, aki el meri dobni a gránátot. Szóltunk neki és ő vállalta, de csak abban az esetben, ha adunk neki egy pisztolyt töltényekkel. Az üzlet létrejött és nagy izgalommal mentünk halászni. Pista a folyón kiválasztott egy bokros helyet, minket elküldött egy távolabbi helyre, és bedobott három vagy négy kézigránátot a vízbe. Most már jöhettek, kiabálta. Mi rohantunk a folyóhoz. Az eredmény óriási volt. Oldalt fordulva negyven-ötven hal volt a víz felszinén. Nagy volt az öröm. Több kézigránátos halászat nem volt, mert Pistának a halászatot követő napon a kertjükben a kezében felrobbant egy gyutacs, és leszakította jobb kezének három ujját.
Azután eljött 1945 ősze és megkezdődött az iskola. Én és még sokan mások a háború miatt évvesztes voltam, ezért első osztályosok sokan voltunk. Nekem a többivel szemben előnyöm volt, mert én nemcsak hogy ismertem a betűket, de már nyomtatott betűkkel írni és olvasni is tudtam. Azon a télen elolvastam Gárdonyi Géza "Egri csillagok" című könyvét. Később kisgyerekként még kétszer elolvastam. Rendkívül nagy hatással volt rám. Sokszor kitaláltam olyan játékokat, amikben azt játszottam, hogy én vagyok Bornemissza Gergely. Abban az időben olvastam el egy másik könyvet is, az volt a címe : "Tom nagyot akar". Egy amerikai árva kisfiúról szól, aki cipőpucolóként kezdte és nagy akaraterővel sokra vitte, milliomos lett belőle. Ez a könyv is tanulságos volt számomra, mert az életem úgy alakult, hogy akaraterőre mindíg szükség volt. A következő év tavaszán megkeresett az az orvos, aki egy évvel azelőtt a betegségemből kigyógyított, és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem négy hónapra Svájcba menni nyaralni. A Nemzetközi Vöröskereszt szervezett Csehszlovákiából nélkülöző gyerekek részére Svájcba üdülést. Nekem nagy kedvem volt menni. Anyám először vonakodott beleegyezését adni, de később igent mondott. Még az iskola befejezése előtt elindultunk. A barátom nővére Jankovics Zsuzsa is a csoportunkban volt. Egész utazásunk alatt és később is ő anyáskodott felettem.
Trencsényben volt a gyülekező és onnan egy egész vasúti szerelvény vitt bennünket Németországon át. Németországban a svájci határ mellett egy katonai táborban tartózkodtunk. A tábor nagyobbik részén, ami szögesdróttal volt körülkerítve, különböző katonai egyenruhás hadifoglyok voltak. A hadifoglyokat amerikai katonák őrizték. Akkor láttam életemben először négereket. Nagyon furcsának találtam őket. A táborban a gyerekek csehek és szlovákok voltak és mivel én akkor még nem tudtam a nyelvükön beszélni, többnyire azzal töltöttem az időmet, hogy a négereket bámultam. Egy ilyen bámulgatás közben arra lettem figyelmes, hogy a szögesdrót mellett áll egy fogoly és halkan, hogy az őrök meg ne hallják, az arra járkáló gyerekektől azt kérdezgeti, hogy tud-e valaki magyarul.
Odamentem a közelébe , és mondtam, hogy én magyar vagyok. Megörült nekem és megkérdezte, hogy feladnám-e a levelét a postán. Mondtam, hogy szivesen megteszem. A fogoly a levelét letette a kerítés alá, odébbment, én pedig, mikor az őrök nem néztek oda, felvettem és elvittem a postára. Remélem jó szolgálatot tettem, a levelet a címzett megkapta!
Egy alkalommal libikókán hintáztam és alászorult a lábam. Estére már nagyon fájt és meg is dagadt. Jankovics Zsuzsa szólt a felügyelőnknek, aki elvitt az orvoshoz. Az orvos megvizsgált, majd befektetett a betegszobába. Másnap délelőtt jött Zsuzsa és közölte, hogy délután indulnak a táborból Svájcba. Én azonban nem mehetek, mert az orvos nem engedi. Zsuzsa elbúcsúzott és elment. Délután valóban elmentek a gyerektábor lakói. Csak vagy tizenöten maradtunk mi, betegek. Én nagyon elkeseredtem, mivel még beszélni sem tudtam senkivel. A lábam azonban három-négy nap múlva meggyógyult és az orvos mutogatásából megértettem, hogy én is rövidesen tovább mehetek. Két nap múlva egy reggel jött hozzám az ápolónő, magyarázta, hogy öltözzek fel és pakoljak össze. Gyorsan összekaptam magam és mentem az ápolónő után. Bevezetett egy szobába, ott volt az orvos és rajta kívül egy idegen férfi és egy középkorú nő. Az orvos rám mutatva mondott a középkorú nőnek valamit. A nő odajött hozzám, megölelt, megcsókolt és magára mutogatva mondogatta, hogy „Madám, madám”. Én persze az egészből nem értettem semmit. Aztán a férfi és a madám elbúcsúztak az orvostól, férfi felvette a táskámat, a madám engem kézenfogott, kimentünk az udvarra, ahol egy személygépkocsi állt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én azzal fogok utazni, pedig így történt. A férfi volt a söfőr, mi pedig a madámmal a hátsó ülésen ültünk. Mindjárt a kocsi elindulása után a kezembe nyomott egy tábla csokoládét és míg én azt majszoltam, ő narancsot hámozott. A boldogságom tökéletes volt.
A késő esti órákban megérkeztünk Genfbe , a madám lakására. Szép, nagy, emeletes ház volt, gazdagon bebútorozva.
Másnap mentünk ki a nyaralóba. A nyaraló előkelő, nagy, több helyiséges faház volt a genfi tó partján egy erdő közepén. Festői szépségű volt a hely. Előttem pár nappal már megérkeztek a nyaralótársaim. Kilenc cseh és két szlovák fiú, én lettem a tizenkettedik. Egy idősebb szakácsnő és két fiatal lány volt az alkalmazott. A madám csak ritkán jött ki az erdei házba. Az egyik alkalmazott lány naponta egy, másfél órát tanított bennünket német és francia nyelvre. Egy hónapi tanítás után már megértettük egymást ezeken a nyelveken is. Én emellet még megtanultam csehül is. Magyar beszédet, míg Svájcban voltam négy hónapig, egyszer sem hallottam.
A napirendünk egyhangú, unalmas volt. Legtöbbet az erdőben csatangoltunk. Én voltam a legfiatalabb, a többi gyerek mind idősebb volt nálam. A legidősebb egy Spirek nevű cseh fiú volt, kb. 17 éves és egy kövér, hirtelenszőke szlovák gyerek. Őket ha csak lehetett, elkerültem, mert valamiért mindig belém kötöttek. Egy alkalommal az erdő szélén játszottak a társaim. Én mint legtöbbször, nem vettem részt játékban, kissé távolabbról néztem őket. Mikor egy általam is ismert játékot kezdtek játszani, akkor azonban én is kedvet kaptam. Ezt a játékot bakugrásnak nevezik. Úgy játszák, hogy egy gyerek négykézlábra áll, egy másik nekifutásból annak hátára téve kezét átugorja, (lóugrásszerően), majd ő is négykézlábra áll, aztán jön a harmadik, a negyedik, és így tovább. Én is beálltam a játékba. Nekifutottam, hogy az előttem négykézláb álló szlovák fiút átugorjam, de Spirek elgáncsolt. Esés közben fellöktem az előttem guggoló szlovák gyereket. Én viccesnek találtam a helyzetet, nem így azonban a szlovák gyerek. Miután feltápászkodott, odajött hozzám és gyűlölettel a szemében sziszegte: "Ti szvinya magyar" (Te disznó magyar), majd egy pillanatnyi szünet után undorító, ragadós nyállal arcul köpött. Én a köpést le sem törölve belerúgtam. Spirek, aki akkor már mellettünk állt, dühödten ütlegelni kezdett. A szlovák fiú is ütött, közben mindketten azt kiabálták, hogy "fasiszta magyarszki". Spirek még azt is ordítozta, hogy minden magyar fasisztát agyon kell verni. Buzdította a többieket, hogy ők is üssenek, verni kell fasisztákat, de azok nem akartak részt venni a verésben. Spirek és a szlovák kitartóan ütöttek. Mikor már orromon, számon folyt a vér, a szlovák abbahagyta a verést. Spirek azonban nem. Teljesen nekivadultan ütött és ordítozott. "Mocskos magyar fasiszta, verjük agyon!" - kiabálta. A két alkalmazott a házból meglátta, ahogy engem vernek, elindultak felénk. Spirek a lányokat meglátva leengedte a kezét, egy nagyot még belém rúgott, leköpött, majd elégedetten elment. Én véres, leköpött arccal, együttérzést remélve végignéztem az engem körbenálló gyerekeken, de nem hogy együttérzést, irányomban még sajnálatot sem láttam rajtuk. Úgy gondolták, hogy megérdemeltem, amit kaptam, mert egy magyar gyerek az biztos fasiszta, és a fasiszták biztos verést érdemelnek. Így bűnhődtem kilenc évesen, magyar fasisztaként 1946 nyarán Svájcban.
Akkor még nem tudhattam, hogy tíz év múlva azon a címen, hogy fasiszta vagyok, majd újból kapok egy kiadós verést.
A két svájci lány be akart kisérni az épületbe, hogy majd megmosdatnak, én azonban befutottam az erdőbe, sokáig ültem zokogva egy kis patak partján. Azt gyerekfejjel is meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy mit jelent az , hogy magyar, de a fasiszta szónak az értel-mét nem tudtam. Nagy igazságtalanságnak éreztem, hogy engem ártatlanul összevertek. Soha senkinek sem meséltem el a történteket. A vért, köpéseket ott a patakban lemostam, letöröltem, az arcomon a bőr is azóta többször kicserélődött, hiszen már több, mint ötven év telt el azóta, de a lelkemen örökre beivódva ott maradt, és valahányszor igazságtalanságot érzek vagy látok, mindíg fáj.
Ezután az eset után már nem akartam barátkozni senkivel. Hacsak tehettem, kimentem az erdőbe a kis patakhoz és ott játszottam. Fakéregből egy kis csónakszerűséget farigcsáltam, azt bedobtam a vízbe, és a patakparton futva figyeltem, hogy a gyors folyású patak vize higy viszi a csónakomat. A csónak időnként megakadt, felborult, de mindíg továbbment. Aztán kivettem a csónakot a vízből, visszamentem az erdő szélére, újból bedobtam a vízbe és megint futottam a csó-nakomat figyelve. Később, már felnőttként többször eszembe jutott ez a gyerekkori játszadozásom. A patak vizét a sorssal, a csónakot az életemmel azonosítottam. A víz, a sors viszi a csónakot - életet-, amely többször megakad, felborul, de mindíg továbbmegy. Lehet, hogy ez a megfogalmazás tudat alatt már akkor, mint gyerekben megvolt bennem és ezért volt számomra olyan szórakoztató ez a játék.
Időnként egy kis négykerekű kocsival váltakozva, két fiú bement a közeli faluba az élelmiszerboltba. Szerettünk menni, mert változatosságot jelentett az egyhangúságban. A konyhára hoztunk különböző élelmiszereket. Egyik nap a szakácsnő Spireket és engem jelölt ki. A jelölés nem volt véletlen, azt akarták, hogy béküljünk ki. Békülni egyikünk sem akart, egyébként is már csak egy pár nap volt hátra a nyaralásból. A kis kocsit húzva elindultunk le a faluba. Egy nagy lejtőhöz érve Spirek kitalálta, hogy üljünk be mindketten a kiskocsiba, ő majd a felhajtott kocsirúddal kormányoz és így lekocsikázunk a lejtő aljáig. Beültünk és a kocsi egyre jobban gyorsulva megindult lefelé a lejtőn. Én rosszat sejtve, még idejében kiugrottam a kocsiból. Spirek a gyorsuló kocsival még ment vagy kétszáz métert, aztán a kocsi felborult. Én csak a térdem ütöttem meg, de Spirek csúnyán összetörte magát. Egy arrajövő személykocsi vett fel bennünket és vitt be a faluba az orvoshoz. Vizsgálat után engem visszavittek a nyaralóba, Spireket azonban kórházba vitték. Soha többé nem láttam. A nevét azonban, a svájci nyaralásból egyedül csak az ő nevét, megjegyeztem. Egy pár nap múlva vége lett a nyaralásnak. Zürichben a vasútállomáson volt a gyülekező és onnan indultunk haza. Námetországon keresztülmenve még egyszer láttuk a háború okozta szörnyű pusztításokat. A svájci nyaralással megalapozhattam volna az életemet, ha mások a körülmények. Tökéletesen megtanultam beszélni az anya-nyelvemen kívül a szlovákot és a csehet, és alapfokon a németet és a franciát. A felsorolt nyelveknél a nyelvtudásomat fejleszthettem volna, öt nyelv tudásának birtokában biztos másképpen alakul az életem! De a nyelvtudás fejlesztésére nem volt lehetőségem és később a megtanultakat is elfelejtettem.
Svájcból történt hazaérkezésem után pár napra megkezdődött az iskolai tanítás. A tanítás azonban többnyire már nem magyar nyelven, hanem szlovákul folyt. Tanítóink is kicserélődtek olyanokra, akik a szlovák nyelvet is beszélték. Azt akarták, hogy órák alatt csak szlovákul beszéljünk. Mivel az osztályban csak nagyon kevesen tudtak szlovákul, az uralkodó nyelv a magyar maradt. Magyul mindenki tudott, még az osztályfőnöknőnk is, akit Pozsonyból helyeztek Losoncra.
A magyarokat azonban annyira utálta, hogy ezen a nyelven csak nagyon ritkán szólalt meg. A tanulókkal szemben a szlovák nyelv mielőbbi elsajátítása céljából fenyítési eszközözként gyakran alkalmazta a vonalzót. Ez azt jelentette, hogy aki magyarul felelt, azt megverte. Az órák közti szünetben hancúrozás közben, akik magyarul hangoskodtak, a szünetről a terembe menő gyerekek fejére nagyokat ütött a vonalzójával az osztályfőnökünk . Már említettem , hogy a feleléseket is szlovákul akarta hallani. Ebből aztán furcsa dolgok jöttek ki. A gyerekek félelmükben úgy feleltek, hogy az általuk már ismert szlovák szavakat bekekeverték a magyar szavakba. Ebből aztán olyan mondatok keletkeztek, mint pl. "Kettő meg kettő az pety" vagy , "Feri cso szi szpravil moja tolltartómmal?".
Én már a tanév kezdetén kiérdemeltem a tanítónő ellenszenvét. Érthetetlen volt számára, hogy ha tudok szlovákul , akkor miért beszélek magyarul. Nem fogadta el magyarázatomat, hogy én hiába tudok szlovákul , ha a többiek nem tudnak, akkor én csak magyarul beszélhetek velük. A tanítónő vonalzóját suhogtatva konokul vívta háborúját a magyar nyelv ellen. Mi voltunk az ellenség a kilencéves kisiskolások.
Losoncon 1946 tavaszán azonban már memcsak az iskolában, hanem az utcákon sem tűrték a magyar beszédet. Hangos magyar beszédért az embereket bevitték a rendőrségre, ott a férfiakat megverték, a nőknek pedig kopaszra nyírták a hajukat. Az állami intézményekben, hivatalokban dolgozó magyar nemzetiségűeket elbocsátották az állásukból. Mostohaapámnak is megszünt a munkaviszonya, ezért a napnak nagy részét munkahely keresésével töltötte. Egyik ilyen munkahelykereső nap estéjén izgatottan jött haza.
Találkozott egy régi katonabajtársával, akivel együtt volt a fronton, de azt 1943 tavaszán felderítésre küldték és nem jött vissza. Fogságból sem érkezett hír, meghalt.
Erről az emberről az alábbi történetet mesélte el: a háború alatt egy alkalommal diverzáns orosz partizánokat fogtak el. Kivégzésre egy folyó partjára vitték őket. Már a kivégző osztag is felsorakozott, amikor az egyik partizán hirtelen a vízbe vetette magát. A katonák utána lőttek, de a partizán eltűnt. A kivégző osztag egyik katonája engedélyt kapva ott maradt a folyóparton, figyelve a folyót. Egy idő múlva meg is látta, amint a partizán a vízből kidugja a fejét, majd újból bemerül. A katona lőtt, de nem talált. Ment a víz sodrásával egy irányban, vadászva a vízből felbukkanó partizánra. Többször is rálőtt, míg aztán eltalálta. A kivégző osztagba több esetben is önként jelentkezett. Ezzel az emberrel találkozott apám. Mondta, hogy másnap feltétlen menjen be apám a városi partizán székházba és ott keresse őt. Apám nagyon elcsodálkozott, hogy mit keres volt katonatársa a partizánok között, de a megbeszélt időpontban felkereste. Az szivélyesen fogadta és elmondta, hogy mik történtek, amióta nem találkoztak. Sokat beszélt róla, hogy ő mennyire gyűlölte a németeket és a magyar fasisztákat, mindig is rokonszenvezett a kommunistákkal, és ezért 1943 tavaszán önként átment az oroszokhoz. Partizánképző iskolába került, ahonnan már mint szlovák partizán került ki. Kérte apámat, hogy arról ne beszéljen, egy szót se szóljon, hogy ők együtt voltak katonák. A kivégzésekről, a kivégző osztagról nem volt szó. Azt, hogy egy szót se szóljon, többször is kihangsúlyozta. Úgy mellékesen megjegyezte, hogyha apám át akar költözni Magyarországra, ő el tudja intézni az átköltözést, úgy hogy az ingóságokat is magával viheti. Mert, tette hozzá, nagyon sokan vannak, akiket 50kg-os csomaggal utasítanak ki. Apám tökéletesen megértett mindent. Csomagoltunk és 1947 tavaszán átköltöztünk Magyarországra.