Apu visszaemlékezései (III/II.) A Rákosi korszak - (Neveket akarok hallani)

Losoncon gyermekkoromból négy évet töltöttem, de ez alatt a négy év alatt nagyon sok élményben volt részem. A velem történt eseményeknek csak egy részét írtam le, azokat, amik, olvasva a történteket, esetleg mások számára is érdekesek lehetnek. Nagyon sok szeretettel gondolok vissza a kedves kis barátaimra. Az aranyos Hollandi Juditkára, a templom mellett lakott, a Horváth testvérekre, Gyulára, Imrére, Lacira és a nővéreikre, Bözsi nénire, aki testvéreit, mivel árvák voltak, anyjukként gondozta. Ők a Jókai utcában laktak. Jankovics Ivánra és a nővérére, Zsuzsára, ők is a Jókai utcában laktak, meg a többiek is, akiknek a nevét elfelejtettem. Kikísértek az állomásra és a vonat indulásától addig integettünk, amíg csak láttuk egymást. Nagyon sokáig nem mentem Losoncra. Amikor 1962-ben első ízben oda utaztam, megkerestem a volt lakóházunkat és végigjártam azokat a helyeket, amikhez élményeim fűződtek. Kerestem a volt barátaimat is, hiszen a lakóhelyükre emlékeztem, de már nem laktak ott, nem találtam őket. Időnként most is elmegyek Losoncra, de már nem keresem őket, mert tudom, hogy úgy sem találnám. Az ötven évvel ezelőtti történet szereplői gyerekek voltak, így a valóságban, a mában már ugyancsak őszhajú nagymamák, nagyapák. Azok a gyerekek örökre eltűntek.

Magyarországra átköltöztünk és egy Nógrád megyei faluban, Magyarnándorban telepedtünk le. Azért oda, mert ott lakott az a család, akiknél anyám Losoncon dolgozott. Ez a falu számomra teljesen ismeretlen volt, lakói azonban mint menekülteket nagy szeretettel vettek körül bennünket. Én mint volt városi gyerek nagyon érdekesnek találtam, hogy a lányok, asszonyok népviseletben járnak. Az eddig tapasztaltaktól eltérő volt az emberek viselkedése is. Egyszerűek, nyíltak, vallásosak, becsületesek voltak. Szegény embernek nehezebb becsületesnek lenni, mint a gazdagnak! A szegénységben mi is sorstársai voltunk a falu szegényeinek. Anyám részes krumpli és kukoricaművelést vállalt. Hajnalban megfőzött és ment kapálni. Délben, amikor hazajöttem az iskolából, megebédeltem és én is mentem utána kapálni. Amikor megkezdődött az iskolaszünet, attól fogva aratásig az erdészethez jártam napszámba. Csemetét kapáltunk. A napszámos munkát tizenkét éves koromban kezdtem. Ugyancsak tizenkét éves voltam, amikor apám mellett az aratásban félrészes marokszedő voltam.
Aratás után a cséplőgépnél félrészes kévevágóként dolgoztam egészen iskolakezdésig. A sok fizikai munkát olyan étkezés mellett végeztem, mintha már akkor ismertem volna a mai kor étkezéstudományát. Semmi hús és zsír, kevés tészta és sok burgonya és zöldség. Hát hogy kövér nem voltam, az biztos. Akkor még nem mérték a koleszterin szintet, de ha mérték volna, az enyém biztos a legjobb lett volna. Gyermekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy mindig éhes voltam.
Így teltek munkával a nyarak éveken keresztül, közben elvégeztem Balassagyarmaton a Mezőgazdasági Technikumot. Diákkoromban próbálkoztam a sportolással is. Eljártam futballozni és atlétizálni. Egy időben érdekelt az ökölvívás is. Azonban különösebb vonzalmat nem éreztem semmilyen sportág iránt. Tehetséget sem.

Az iskoláról nincsenek különösebb élményeim. Sok kiváló tanárom volt, akikre tisztelettel és szeretettel emlékszem vissza. Tóth István igazgató, Benedek Ilonka, Szakács József, Szép Róbert, Nemes László, Aradi István, Vágó László sajnos már nem élnek. Mind erkölcsileg, mind tudásban magasan álló emberek voltak.
Az iskola után akkor sem volt könnyű az elhelyezkedés. Akkor 1955-ben még volt beadási rendszer és én begyűjtési megbízottként Herencsény községben helyezkedtem el. A község lakóinak beadással kapcsolatos nyilvántartásait könyveltem. Szomorú, lehangoló munka volt. A termény, a sertés és marhahús beadási kötelezettség mértéke olyan magas volt, hogy az emberek nagy része nem tudta teljesíteni.
Az apparátus dolgozóinak és a járási tanácselnököknek gyakran tartottak lelkesítő értekezleteket. Ezeken a lelkesítő értekezleteken a megyei és járási elvtársak dühösen szidták az osztályellenséget. Aki a beadási kötelezettségét nem teljesítette, az mind osztályellenség volt. Volt a járási mezőgazdasági osztályon egy György vezetéknevű fő elvtárs. Az apparátust erősíteni küldték a pártközpontból. Az volt a szent meggyőződése, hogy aki a Szabadnép aznapi vezércikkével nem ért egyet, az a szocializmus ellensége. Kis növésű, majdnem törpe, gonosz ember volt. A munkatársai is féltek tőle. Egy alkalommal, amikor az értekezleten szokása szerint a parasztokat szidta és a mi feladatunk fontosságát hangsúlyozta, én hozzászóltam és olyanokat mondtam, hogy a területemen a parasztokra kivetett beadási kötelezettség túlzottan magas, azokat nem tudják teljesíteni. Kértem, hogy a falura kivetett beadási kötelezettséget csökkentsék. Míg beszéltem, a mellettem ülő tanácselnököm, akivel együtt vettünk részt az értekezleteken, felállt és kiment a teremből. Odahaza később azt mondta, hogy azért ment ki, mert megijedt, hogy én olyan hülyeségeket mondtam. Az értekezlet szünetében behívattak az irodába és ott elbeszélgettek velem. Elmagyarázták, hogy én mivel túl fiatal vagyok, nem látom át a politikai helyzetet, mert a beadás nem teljesítése az osztály-ellenségnek a dolgozó néppel való szembenállása, szabotálás, és az már politikai harc, melyet nekünk meg kell nyerni. Míg ezt nekem magyarázták, György elvtárs az íróasztal mögül úgy nézett rám, mint karvaly a verébre. Alig vártam, hogy kimehessek az irodából.
Egy másik értekezleten történt, hogy egy Balassagyarmat környékbeli község tanácselnöke hozzászólásában arról beszélt, hogy a város boltjaiban a kenyeret csak akkor kezdik árusítani, amikor a délutáni autóbuszok és vonatok elmentek. Emiatt a vidéken lakók a kenyér-szükségletüket nem tudják megvásárolni. Mondanivalóját nem tudta befejezni, mert György elvtárs félbeszakította. "Azonnal hagyd abba, belőled az osztályellenség beszél!" - ordított rá. A szünetben őt is behívatták az irodába, de ő rosszabbul végezte, mint én. Elvitte őt az ÁVH. Később megtudtam, hogy a társadalmi rendszer elleni izgatás vádjával elvitték, börtönbe csukták.
A gabonacséplés befejezése után jelentést kellett készítenem a község beadásának teljesítéséről a Járási Begyűjtési Hivatal felé. A jelentés beküldése után kijött egy hivatalvezető, aki kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, a községben meg kell kezdeni a végrehajtást, példát kell statuálni, neveket akart hallani. Azzal kell kezdeni, akinek a legrosszabb a teljesítési százaléka. Vasárnap már kezdjük is, majd én hozok embereket! - mondta mielőtt elment.
Vasárnap a megbeszélt időben találkoztunk a tanácsházán. A főnök hozott magával három vagy négy cigányt. Elindultunk a kijelölt címre. Az érkezésünkről, annak céljáról nem tudtak, nem volt szabad értesítenem őket, nehogy az értékeiket eldugják. Megérkeztünk a szegényes kis házikóhoz. Jöttünkre kijött a tulajdonos, akinek a főnököm elmondta, hogy mi járatban vagyunk.
A tulajdonos, szándékosan nem nevezem gazdának, elmondta, hogy a felesége meghalt, van öt kiskorú gyermeke, akiket a legnagyobbik lány gondoz, mert ő Budapestre jár dolgozni és csak szombaton jár haza. Földosztáskor kapott ugyan két hold földet, de azt nem tudja művelni, mert ha azt művelné, abból nem tudná a családját eltartani, de más munkát sem vállalhatna. Közben előjöttek a gyerekek is. A legidősebb tizenöt, a legkisebb körülbelül ötéves lehetett.
A főnököm fölényesen beszélt, azt javasolta, hogy ha termény nincs, akkor sertést adjon a beadásba termény helyett. "Nincs sertésem sem!" - mondta a tulajdonos. Az udvaron tényleg nem volt istálló, de még disznóól sem, csak egy rozoga baromfiól. Az udvaron vagy tíz - tizenöt tyúk kapirgált. "Fogdossátok össze a csirkéket!" - szólt a főnököm a cigányoknak. Azok neki is láttak, futkostak a rikácsoló csirkék után. A családfő leült a favágó tőkére, arcát a kezébe temette, ujjai közül folytak a könnyei. A gyermekei körben álltak mellette. "Legalább egy csirkét hagyjanak, hogy a gyerekeknek tudjak levest főzni!" - mondta síró hangon. "Egyet sem!" - kiabált a főnök.
Én úgy álltam az udvar sarkában, mintha nem is a végrehajtókhoz tartoznék. Másnap beadtam a felmondásomat. Három hónapig voltam a Begyűjtési Hivatal dolgozója.

A Begyűjtési Hivataltól a távozásom menekülésszerűen történt, ezért új munkahelyem mindjárt nem is lett. Mintegy két hónapba került, amíg sikerült másik munkahelyet találni. Az Érsekvadkerti Gépállomásra kerültem agronómusnak. Gépállomás-Tsz agronómus lettem. Mohora-Szügy községekbe helyeztek ki. Mohorán a gépállomás brigádszállásán laktam, igen mostoha körülmények között. Egy nagy helyiségben tizenkét ágy volt, abból egy az enyém. Szekrény, ágy, asztal, szék, tehát bútor nem volt. A táskámban tartottam a holmijaimat. A szállásnak egy lavórja volt, amit felváltva használtunk. Használat előtt vimmel, gyökérkefével mindig alaposan ki kellett súrolnom, mert az olaj, a mocsok vastagon volt rajta. A traktorosok csak a kezüket mosták, azt is csak úgy nagyjából. Az én fogmosásomat kinevették, arra azt mondták, hogy hülyeség, úri passzió. Rendszeresen italoztak , mivel a parasztok, akiknek a földjeit szántották, ellátták őket étellel, itallal, de főleg itallal. Minden este részegen jöttek haza. Gyakori volt köztük a durva vitatkozás, veszekedés. A gépállomás agronómusa engem bízott meg, hogy a brigádszálláson tartsak rendet és fegyelmet. Ennek a megbízatásomnak, azonban nem tudtam eleget tenni, mert a korom miatt gyereknek tartottak, nem volt tekintélyem. A szomszéd szobában volt négy vagy öt középkorú nő. Budapestről toloncolták ki őket, amikor a nyilvános házakat felszámolták. Azzal a céllal helyezték őket a gépállomásra, hogy majd traktorosoknak képezik ki őket. Ők azonban még a traktorra sem voltak hajlandók felülni. A faluban és a szálláshelyükön is az eredeti mesterségüket szerették volna gyakorolni. Ez azonban nem sikerült nekik, mivel mindenki tudta, hogy mifélék, ezért lenézték, utálták őket. A nekem tett ajánlataik, megjegyzéseik miatt én is elkerültem őket. Egész nap csak az ágyaikon heverésztek, az ablakban könyököltek, ahonnan az arra menő férfiaknak kiabáltak. Odaérkezésem után körülbelül két hétre el is vitték őket valahová.
A munkahelyi feladatom az volt , hogy a területemen lévő két termelőszövetkezeti csoport gépállomással kapcsolatos gépi munkáit irányítsam és az egyénileg gazdálkodó parasztoknál dolgozó traktorosokat ellenőrizzem.
A mohorai termelőszövetkezet elnökével, aki koránál fogva a nagy-apám lehetett volna, igen jó viszonyban voltam. Együtt jártuk a határt és sokat beszélgettünk. Beszélt az I. Világháborús emlékeiről, a hadifogságról, az orosz-szovjet polgárháborúról, amelyben a vörösök oldalán ő is részt vett. Így utólag az a véleményem, hogy eredeti bolsevikgondolkodású ember volt. Az akkori ötvenes évek politikájával nem értett egyet. Sokszor elmondta, hogy ő nem így képzelte a kommunizmust. Úgy képzelte el, hogy mindenki jó és rendes és mindenki egyformán dolgozik, senki nem bánt senkit és senkit nem bántanak. Ámulva hallgattam a filozofálását, egyet is értettem vele, akkor még nem tudtam, hogy ilyen csak a képzeletben létezik. A másik termelőszövetkezet egy Csesztvéhez tartozó pusztán volt, tagjai volt uradalmi cselédek. Semmilyen állami kötelezettségüknek nem tettek eleget, a betakarított termést rögtön az utolsó szemig szétosztották. Idegenekkel, így velem is bizalmatlanok voltak. Nem bíztak a rend-szerben, az volt a véleményük, hogy nem tarthat sokáig.
A körzetemet kerékpárral jártam, napi harminc-negyven kilométert kerékpároztam. Mohorán egy volt osztálytársammal barátkoztam, aki a községi mozigépészi feladatot is ellátta. Ha jó film érkezett, azt kettőnknek napközben levetítette. Először végignéztük az egész filmet, utána csak az izgalmasabb részeket. Emlékszem, sokszor egész éjszakákat végig moziztunk. " A hűtlen asszonyok" és az "Egy éjszakán át táncolt" című filmeket többször is levetítettük.
Így telt el az egy év gyakornoki időm a gépállomás-Tsz agronómusi ténykedéssel.
1956. október hó második felében Balassagyarmatra küldtek továbbképzésre. Napközben az előadásokat hallgattuk, este pedig a városban sétáltunk.
Október 23-án este a Bajcsy-Zsilinszky utcai Nemzeti vendéglőben söröztünk egy nagy társaságban. A megyei mezőgazdasági osztály egyik vezető dolgozója, aki napközben előadásokat tartott, szintén a társaságunk tagja volt. Egész este ő vitte a szót és nagyon furcsa dolgokat mondott. A dicső Szovjetuniót elnyomónak, Rákosi kormányát népnyúzónak, a kommunista vezetőket hazaárulóknak nevezte. Alig akartam hinni a fülemnek, szájtátva hallgattam a beszédét. Záróráig beszélgettünk. Nem tudtuk, hogy Pesten akkor már dörögnek a fegyverek.