Másnap reggel nyolc órára mentünk az előadói terembe, ott tudtam meg, hogy Budapesten kitört a forradalom. Délig volt előadás, délután már nem, a rádiót hallgattuk.
Késő délután a tanfolyam vezetői úgy döntöttek, hogy a forradalmi események miatt a továbbképzést felfüggesztik, mindenki menjen haza. Igaz, akkorra a résztvevők fele már elment.
Másnap a brigádszálláson és a mellette lévő Növényvédő Állomáson a budapesti eseményekről beszélgettünk. Telefonon felhívtam a gépállomás vezetőjét, Bicskei Lajost (Bicskei Tibor színész testvére), kérdeztem, hogy mit csináljak, mert az emberek nem akarnak dolgozni. Azt válaszolta, hogy a munkát hagyjuk abba, én is, az emberek is menjünk haza.
A következő nap reggelén kerékpárral elindultam Mohoráról haza, Ipolytarnócra. Őrhalom községben nagygyűlést, majd felvonulást tartottak a község lakói. Engem is megállítottak, leszállítottak a kerék-párról, hogy vegyek részt a gyűlésükön, majd a felvonuláson. Hazafelé menet már messziről láttam, hogy a templomtoronyra ki van tűzve a nemzeti zászló. Késő délután volt, mikor hazaértem. A falum csendes volt, mindenki a rádiót hallgatta. Az Ipolytarnóc községben lévő határőrkatonák október 23-át követően a parancsnok távozása után szétszéledtek. Csak vagy öt katona, és egy 50 év körüli hivatásos törzsőrmester, Kiss Ferenc maradt a laktanyában. Huszonnyolcadikán a balassagyarmati határőrségtől kijött egy főhadnagyi rendfokozatú katonatiszt, aki összehívta a sorköteles fiúkat. Köztük voltam én is. Közölte velünk, hogy amennyiben vállaljuk a határőri feladatok ellátását, abban az esetben az így eltöltött időt beszámítják a sorkatonai szolgálat idejébe. A sorköteles fiúk - 1937-ben születettek- egy része velem együtt katonai egyenruhát vett magára. Tulajdonképpen önkéntes katonák lettünk. De nemcsak mi sorkötelesek, hanem tőlünk idősebbek is önként beálltak. Parancsnokunk a már említett főtörzsőrmester lett.
Az ipolytarnóci határszakaszon Litkétől Mihálygergéig ellenőriztük a határt. Éjjel a községben lévő üzletre, magtárra vigyáztunk. A létszámunkat már pontosan nem tudom, de a laktanya régi katonáival együtt körülbelül tizenhatan lehettünk. Időnként hazamentünk, de a szolgálat utáni időnk nagyobb részét a laktanyában töltöttük. Ott aludtunk és ott is étkeztünk. Az önként vállalt feladatunkat becsülettel, fegyelmezetten elláttuk.
Ezt az "ellenforradalmi tevékenységet" szüntették meg a pufajkások november 9-én.
Ezen a napon társammal ebéd után szolgálatba készülődtünk. A parancsnokunk, Kiss Ferenc bejött a szobánkba és közölte, hogy telefonon most kapta az értesítést Salgótarjánból, hogy karhatalmisták mentek Ipolytarnócra, s ne menjünk szolgálatba, a fegyvereket adjuk le.
Jó fél óra elteltével megérkeztek a karhatalmisták. Elől egy páncélozott jármű, utána egy fedetlen tehergépkocsi, rajta 15-20 karhatalmista, majd egy ponyvás teherautó.
Rövid idő múlva Kiss Ferenc főtörzsőrmester közölte a jelenlévőkkel, hogy feladatunkat átvették a karhatalmisták, mi pedig gyorsan menjünk haza.
Előzőleg Kiss Sándor határőrt lóháton kiküldte a határon szolgálatot teljesítőkhöz, hogy ne jöjjenek be a laktanyába, a fegyvert majd később leadják.
Kiss Ferenc főtörzsőrmestert soha többé nem láttam. Mindig úgy fog élni az emlékezetemben, hogy egy hazafias érzelmű, érző szívű, bátor katona volt.
Október 23-tól november 9-ig csendes volt a falunk. November 9-e után már másképp lett. Napközben a karhatalmisták demonstrációkat tartottak, ami azt jelenti, hogy felfegyverkezve, kézigránáttal végig mentek a falun le az Ipoly-partig és vissza a laktanyába.
A falu lakosságával éjszaka is érzékeltették, hogy jelen vannak. Nem múlt el éjjel, hogy a laktanyából ne hallatszott volna részeg kurjongatásuk, ordítozásuk. Előfordult, hogy egy-egy sorozatot a levegőbe is eresztettek.
Az ottmaradt határőrökben nem bíztak, azokat az épület egy részében lefegyverezve elkülönítették. A határőrök azonban számítottak a le-fegyverezésre és géppisztolyokat, kézigránátokat és egy golyószórót a lóistállóban elrejtettek. ( A lovász Kiss Sándor határőr volt.)
A falu lakossága a karhatalmisták viselkedésén fel volt háborodva, és félt is tőlük. Azokban a napokban a munkások sztrájkoltak, a mezőn nem volt munka, beszédtéma viszont bőven. Gyakori téma volt a karhatalmisták viselkedése. Velük szemben napról-napra nőtt az ellenszenv. A község lakosságának túlnyomó része a forradalommal rokonszenvezett, ezért a pufajkásokat úgy tekintették, mint garázda, megszálló, ellenséges csapatot.
Mint később megtudtam, Telek Gyula vezetésével a laktanyában lévő határőröket is bevonva, tervet készítettek a karhatalmisták lefegyverezésére, eltávolítására. Nekünk csak annyit mondtak, hogy a forradalom ügye nem veszett el, legyünk türelemmel. Mi nagyon akartuk, hogy ne vesszen el, ezért el is hittük.
Egy az országos sajtóban megjelent cikk szerint 1956. november 14-én ( én november 13-át jegyeztem fel ) az alábbi eset történt. Idézem:
" Ezen a napon a cseh határnál volt összetűzés a nemzetőrök és a karhatalom között, amikor is Takács Andor nemzetőr lelőtte Albert Pál Gyula karhatalmistát."
Az esemény részletes története az alábbi:
E nap délelőttjén közölték velem, hogy 12 órára legyek a községházán. Mire odaértem ott már mintegy tizenöten tartózkodtak, de az emberek folyamatosan jöttek. A községháza előtt is gyülekeztek vegyesen nők, férfiak, öregek, fiatalok. 13 órakor Telek Gyula rövid beszédet mondott, melynek csak a lényegére emlékszem. Menjünk a laktanyához
és szólítsuk fel a karhatalmistákat a távozásra, ha pedig önként nem mennek, verjük ki őket - mondta. Az összegyűltek elindultak a laktanya felé. Én barátommal egymás mellett a menet élén haladtunk, amikor szembe találkoztunk az apjával. Megkérdezte, hogy hová megyünk, és mit akarunk. Amikor megmondtuk, a többiek felé fordulva elkezdett kiabálni.
"Meg vagytok ti bolondulva, az oroszok már elfoglalták Pestet. Menjen mindenki haza!"
Amikor látva, hogy a szavainak semmi foganatja, mérgesen kirántotta barátomat a felvonulók csapatából és magával vitte.
A felvonulókat a laktanya előtt még egyszer megállították. Szakolczay Polikár, majdnem ugyanazt mondta, mint előzőleg Kiss Dezső, még hozzátéve, hogy ha a karhatalmistáknak bántódásuk esik, azt a falu keservesen megfizeti. Utólag a következményeket már ismerve, mennyire igazuk volt mindkettőjüknek.
Ekkor a laktanyától már csak mintegy kétszáz méterre voltunk. Körül-belül tizenöten elindultunk a laktanya felé. A kerítéskapun bement Telek Gyula és még másik két ember, hogy beszéljen a karhatalmisták vezetőjével, azonban az ajtóban álló őr nem engedte be őket. A kint- lévők erre zúgolódni, kiabálni kezdtek. Ezután az események már gyorsan követték egymást. Kiss József belökte a kaput, elkapta két kézzel az őr géppisztolyát, és dulakodni kezdtek. Én Kiss József segítségére siettem. Meglöktem az őrt, az a lépcsőről lelépve elvesz-tette egyensúlyát és elengedte a géppisztolyt, majd elfutott. Akkor mellettünk már tódultak be az emberek a laktanya fegyverraktárához. Mire én odaértem, többen vállal már próbálták az ajtót benyomni. Nagy Sándor határőr az emeletről a lépcsőn lefelé futva mutatta, hogy nála van a kulcs. A fegyverek kiosztása pillanatok alatt megtörtént. Géppisztollyal a kezemben mentem az ajtó felé. A folyosón láttam az ebéd utáni fekvésből felzavart karhatalmisták kétségbeesett menekülését. Futottak a bejárati ajtón, az udvar felőli részen ugráltak ki a földszinti ablakokon. A bejárati ajtón kilépve, az emeleti ablakból hallatszó hangos beszédre lettem figyelmes. Farkas Sándor kezében a nyitott ablakon kitett géppisztoly.
A beszédből csak részletekre emlékszem: "Maradnátok orosz bérencek, azokat szolgálnátok, akik apámat is megölték?" Ekkor lépett ki a kapun Albert Pál Gyula karhatalmista, aki a kaputól jó egy méterre megállt. Egy géppisztolylövést hallottam. Oldalt fordulva láttam, amint Albert Pál Gyula a hasához kap és összeesik. Ebben a pillanatban a laktanya felől erős durranásokat hallottam. Az udvar végén lévő pince mögül Kiss Sándor határőr lőtt a levegőbe. A lóistállóból az éjszaka folyamán levitt egy golyószórót a pincébe, és amikor a laktanyánál az események megkezdődtek, ő már a pincében volt. Ekkor futott be a laktanyával szemben lévő Gál István házának udvarára Kovács Péter és a laktanya első emeletének azokat az ablakait lőtte géppisztollyal, amelynek szobáiban karhatalmisták tartózkodtak.
Láttam, amint a sebesült karhatalmistát egy pokrócra fektetik. A sebesült kórházba szállítás közben meghalt. Telek Gyula utasítására -, mivel akkor állt be egy Csehszlovákiából érkező vonat a közeli vasút-állomásra - két barátommal az állomás felé rohantunk. Ugyanis úgy tudtuk, hogy a Csehszlovákiából bejövő vonatokon fegyvert hoznak be a karhatalmisták részére. Mielőtt azonban az állomásra értünk volna, a vonat elindult. A laktanyában történtek nagyon rövid idő, mintegy tíz perc alatt játszódtak le. A karhatalmistákat annyira meglepte a gyors támadás, hogy gyáván, sőt nevetségesen viselkedtek. Volt, aki fegyverét eldobva, volt, aki nadrág nélkül, gatyában, mezítláb futott. A lefegyverezett őrt, egy Csábi nevezetű pufajkást, a lóistállóból, egy szalmakupac alól húzta ki Csík József és sűrű farba rúgások közepette terelte maga előtt a laktanya kapuig. A kapunál aztán felszólította, hogy fusson a társai után. A pufajkásnak nem kellett kétszer mondani, azonnal futásnak eredt. A karhatalmisták kitakarodása után mi ott folytattuk, ahol november 9-én abbahagytuk. Katonai egyenruhába öltöztünk, és határőri tevékenységünket végeztük. Azt azonban láttuk, hogy az idő nem nekünk dolgozik. A szovjet hadsereg elözönlötte nemcsak Budapestet, hanem az egész országot. November utolsó napjaiban szolgálatból jöttünk vissza és a laktanyához közeledve láttuk, hogy ott három katonai terepjáró autó áll. A laktanya kerítésénél megállva, az egyik helyiség ablakán benézve magyar katonaruhás idegen tiszteket láttunk. Leadtuk a fegyvereinket és mi is bementünk a helyiségbe megnézni, hogy mit akarnak az idegen katonák. Bent hangos beszéd, vitatkozás folyt. Telek Gyula nemzetőr parancsnok, Gál József a forradalmi bizottság elnöke és Szabó József bizottsági tag vitatkoztak az idegenekkel, akik azért jöttek, hogy adjuk át nekik fegyvereinket. Szabó József, aki a nagybátyám volt, és a többiek tiltakoztak a fegyverek átadása ellen, mondván, hogyha a Kádár kormány a nép kormánya, akkor miért kell a népet lefegyverezni?
A lefegyverezésre jött tisztek nemsokára megunták a vitatkozást, és közölték, hogy amennyiben az őrséget nem oszlatják fel, és a fegyvereket nem adják át, holnap szovjet harckocsik jönnek, de azok már nem beszélni, hanem lőni fognak. (Selupin egységei Salgótarjánban tartózkodtak.)
A fegyverek átadása rövid időn belül megtörtént, mi hazamentünk átöltözni és a katonaruhát még aznap este visszavittük, leadtuk. Mikor hónom alatt a katonaruhával bementem a laktanyába, Gál Jóska odaszólt, hogyha a ruhát leadtam, menjek be az étkezdébe. Bementem, ott már az asztal mellett ültek vagy heten-nyolcan és bort ittak. Gál Jóska hozatta otthonról. Az öccse, Gál Feri hozta. Nekem is öntöttek. Az ott lévők közül többen sírtak. Én is sírtam.
A következő napokban rangjelzés nélküli katonák érkeztek a laktanyába. A ruházatukról látszott, hogy nem sorkatonák. Később megtudtuk, hogy volt ÁVH-s tisztek, altisztek voltak. Pár nap múlva a régebben ott szolgáló, mindvégig velünk, a forradalommal együtt érző határőröket elvitték.
A faluban néma csend volt, a laktanyát mindenki elkerülte. A bent lévők határőri feladatot nem láttak el, a laktanya területét nem hagyták el. A faluból sokan voltak a salgótarjáni gyárak dolgozói, akik időnként bementek munkahelyükre. Mivel az országban általános sztrájk volt, így salgótarjáni gyárak sem dolgoztak. A dolgozók különböző címeken pénzt kaptak, ezért jártak be a munkahelyükre. Ezek az emberek hozták a híreket Salgótarjánból, illetve, mivel Salgótarjánnak, mint iparvárosnak nagy volt a vonzáskörzete, az egész megyéből.
Elmondták, hogy Salgótarjánban és Karancslapujtőn milyen sok a pufajkás (a karhatalmistákat akkor csak így nevezték). A hitvány emberek, akikről azt hittük a forradalom alatt, hogy nincsenek is, amikor már a körülmények nekik kedveztek, úgy bújtak elő, mint a patkányok a csatornákból. Hallottuk azonban azt is, hogy a forradalom erői még nem mindenütt tették le a fegyvert. Hadadi Rudolf és Hargitai Lajos mérnökök vezetésével sikeres akciókat hajtanak végre a pufajkás egységek ellen.
1956. december 8-án szörnyű esemény történt. Salgótarjánban ezen a napon volt a hatalom legtöbb véráldozatot követelő tömegmészárlása. Mintegy kétezer főre becsült tömeget a munkástanács vezetők letartóztatásával a megyei tanács épülete előtti térre csalták, melyet pufajkások, rendőrök, ÁVH-sok és szovjet fegyveresek vettek körül. A 11 órakor kezdődő sortűz percekig tartott. A hatalom fegyveresei kíméletlenül lőtték a fegyvertelen, menekülő embereket. Sok volt az áldozat, köztük sok kisgyerek is. Akkor kétszáz halottról beszéltek. A halálos lövés és sebesülés többnyire hátulról érte az embereket. Ez egy megszervezett tömegmészárlás volt, célja pedig a megfélemlítés. Az eseménynek a részleteit jól ismerem, mert sok rokonom, ismerősöm részt vett ezen a véres eseményen.
A december 8-i salgótarjáni sortűz Nógrád megyében jeladás volt a forradalmárokkal való leszámolás megkezdésére. Megkezdődtek az éjszakai razziák, a forradalmi eseményekben résztvevőknek a letartóztatásai. Egy éjszaka elvitték Telek Gyulát, Gál Józsefet, Vermes Miklóst.
Megtudtuk, hogy Hadadi Rudolf és Hargitai Lajos salgótarjáni forradalmárokat a felismerhetetlenségig összeverték, megkínozták, majd Hugyag határában az Ipoly parton agyonlőtték. Különböző ürügyekkel behívattak embereket a szécsényi rendőrségre, és ott kegyetlenül megverték őket. Éjszakánként három-négy embert vittek el a falumból. A letartóztatásokat a laktanyában lévő katonák végezték, akik pedig őket a kért címre, házhoz vezették, azok a falu rongy emberei voltak. Mikor később személyük, nevük kitudódott, nagyon elcsodálkoztunk, nem feltételeztük róluk. De szemét emberek mindig vannak, nagy leszámolások idején különösen sok. Egyik nap a nagy-bátyám Szabó József is kapott értesítést, amelyben az állt, hogy személyi adatainak egyeztetése végett jelenjen meg a szécsényi rendőrkapitányságon. Másnap reggel került haza. Embert úgy összeverve még nem láttam, mint ahogy őt összeverték. Fogai kiverve, orrcsontja eltörve, szemei bedagadva, fülei tenyér nagyságúra megdagadva, oldalbordái eltörve. Arcán és testének többi részén sem volt egy tenyérnyi hely, amely sértetlen maradt volna. Amikor a rendőrségre behivatták, aznap egész délután verték. Amikor este az utolsó vonat és autóbusz is elment Szécsényből, kidobták az épületből. Gyalog indult el Salgótarján felé. Egy katonai teherautóra felvették, így jutott el Salgótarjánba, a nővéréhez. Ott kimosták a vérből, másnap egy kora reggel induló autóbusszal jött haza Ipolytarnócra. Ezt a nagy verést sem testileg, sem lelkileg nem tudta soha kiheverni. Elmondta, hogy a verések közti szünetekben miket kérdeztek tőle, és hogy felőlem és mások felől is érdeklődtek. Azt tanácsolta, hogy disszidáljak, menjek külföldre. Még aznap felkerestem két bizalmas barátomat, és elmondtam nekik, hogy a nagybátyám mit tanácsol. A barátaim azt válaszolták, hogy estig gondolkoznak, hogy ők is jönnek-e. Este újból találkoztunk és egységesen úgy döntöttünk, hogy másnap a kora reggeli vonattal megyünk Budapestre és onnan Ausztriába. Találkozás reggel a vasútállomáson. Élelemmel megtömött táskákkal útra keltünk és az elinduló vonat ablakából úgy néztünk vissza szülőfalunkra, hogy talán soha többé nem látjuk. A vonatközlekedés akadozott, ezért csak este értünk Budapestre. Az egyik barátom a vasútnál a Nyugati Pálya-udvaron dolgozott, és így ő mindhármunk részére tudott a pályaudvar munkásszállásán éjszakára ágyat szerezni. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttük, mert a közelben egész éjszaka lövöldöztek, géppisztoly, géppuskaropogás hallatszott. December közepe volt, a főváros még mindig forrongott, nem volt nyugalom.
A következő nap reggelén egy Sopronba induló vonathoz kimentünk a pályaudvarra. A vonatban ülve várakoztunk, amikor a hangosbeszélő bemondta, hogy a vasutasok sztrájkja miatt meghatározatlan ideig a vasúti közlekedés szünetel. Mérgelődve kiszálltunk a vasúti kocsikból és elmentünk a városba járkálni.
Megnéztük a Corvin közt, Üllői utat, Kilián laktanyát. Rommá volt mind lőve. Az utcákon szovjet páncélautók cirkáltak. Siralmasan nézett ki a fővárosunk. Barangolásunk közben találkoztunk egy balassagyarmati fiúval, aki az iskolában két évvel fölöttem járt. Elmondta, hogy most jött vissza Ausztriából, egy menekülttáborból. Mikor mi is elmondtuk disszidálási tervünket, igyekezett lebeszélni. A menekülttáborokban kevés az élelem, nincs tisztálkodási lehetőség, és ami a legelkeserítőbb, - mondta, hogy reménytelen a táborokból a továbbutazás. Véleménye nagyon elkeserítőleg hatott ránk, mert mi azt hittük, hogy nyugaton még a kerítés is kolbászból van. Én például arról álmodoztam, hogy majd farmer leszek és a dúsan termő amerikai földeken milyen eredményesen fogok gazdálkodni és majd egyszer meggazdagodva Magyarországra visszatérek. Az soha nem fordult meg a fejemben, hogy örökre elhagyom a hazámat. Már sötétedett, amikor a Nyugati Pályaudvari munkásszálláshoz értünk. A szálló kapujában szovjet katonák és pufajkás fegyveresek álltak, nem engedtek be bennünket. Az ott álldogáló vasutasoktól megtudtuk, hogy a munkásszállón razziázó katonák fegyvereket találtak és ezért az épületet kiürítették, lezárták. Hosszas könyörgés után hozzájárultak, hogy a vasutas barátunk egy fegyveres kíséretében felmenjen a táskáinkért. A táskáink meglettek, viszont éjszakára szállásunk nem volt. A pályaudvar várótermében a rendszeres igazoltatások miatt nem volt tanácsos tartózkodni.
Az egyik barátom nővére ugyan Budapesten lakott, de hozzájuk nem akartunk menni, nehogy ottlétünkkel esetleg bajt hozzunk rájuk. Mivel nem volt más választásunk, mégis odamentünk. Egy éjszaka aludtunk ott. Másnap reggel a barátom nővére és annak férje is azt tanácsolták, amit előző nap a balassagyarmati ismerősünk, hogy ne akarjunk mi disszidálni, hanem menjünk haza és otthon bujkálva várjuk, hogyan alakulnak az események.
A disszidálásból nem lett semmi, elindultunk vonattal hazafelé. Balassagyarmatig el is jutottunk szerencsésen, az ottani vasútállomáson azonban közölték, hogy az ipolytarnóci vonat nem az esti menetrend szerint fog indulni. Mi ennek még örültünk is, mert falunkba úgy akartunk visszatérni, hogy senki se tudja meg, hogy visszajöttünk. Mivel időnk volt bőven, elmentünk abba a vendéglőbe, amelyben a forradalom kitörésének estéjén söröztünk. Katonatisztek egy csoportja erősen ittas állapotban szidta a Szovjetuniót és a kommunistákat. Különösen egy főhadnagyi rendfokozatú fiatal tiszt tűnt ki a kommunistaellenességével. Nekünk tetszett, hogy a magyar tisztek ilyen harcias szelleműek.
Éjszaka megérkeztünk falunkba, ahol a lassuló vonatról még annak az állomásra beérése előtt leugráltunk, hogy az állomáson senki meg ne lásson bennünket. Otthon örömmel fogadtak, örültek, hogy nem disszidáltam, de anyám szomorúan mondta, hogy már kerestek a pufajkások. Megbeszéltük, hogy otthonról el kell tűnnöm sürgősen. Anyám reggel elment a velem hazatért barátaim lakására, de azok szülei mondták, hogy a fiúk már nincsenek otthon, félve a letartóztatástól, elutaztak. Az egyik barátom Budapestre ment vissza a nővéréhez, akinél laktunk, később ott is telepedett le, ma is ott él. A másik barátom az Alföldre ment, szintén egyik ott lakó testvéréhez. Vele elválásunk után csak nagyon hosszú idő elteltével, 38 év múlva találkoztunk.
Én aznap a legkésőbbi autóbusszal elutaztam Salgótarjánba a nagy nénémékhez. Reggel mindig vonatra ültem és kiutaztam egy Tarján melletti faluba, ahol egy volt osztálytársnőm lakott. Ennek a lánynak az édesanyja a forradalom előtt a falu tanácselnöke volt, a forradalom alatt nem váltották le, a forradalmi bizottság elnöke lett, később nyugdíjazásáig ismét tanácselnök. Neki el kellett mondanom, hogy napokon keresztül reggeltől estig miért tartózkodom náluk. Azt mondta, hogy ne féljek, náluk biztos nem fognak keresni, de ha mégis, akkor ő meg fog védeni. Köztiszteletnek örvendő, becsületes asszony volt. Kb. tíz napon keresztül nappal volt osztálytársnőmnél, éjjel a nagynénéméknél voltam. Viszonylagos biztonságban éreztem magamat. A falumból az egyik nagybátyám rendszeresen hozta a híreket. Elmondta, hogy kiket tartóztattak le, kiket vertek meg. Karácsonyra már befejeződtek az éjjeli razziák, elhurcolások, gondoltam, hogy már hazamehetek. Haza is mentem. A faluban csend volt, az emberek az állandó zaklatások miatt féltek és bizalmatlanok voltak. A forradalom alatti lelkes, bizakodó hangulat megszűnt. Megalakult az MSZMP is összesen öt taggal.
A szomszédomban lakó Tőrincsi Laci bácsit is letartóztatták, az ő családját látogatta meg egy volt tiszti iskolás növendék, aki egy zárkában volt Laci bácsival, de őt kiengedték és ő mondta, hogy az ipolytarnóci letartóztatottak mind a budapesti Fő utcai börtönben vannak, rövidesen elkészül a vádirat ellenük.
Elmúlt 1956 karácsonya, a szeretet ünnepe. Nagyon szomorú karácsony volt, az országban nem a béke és a szeretet, hanem a gyűlölet, bosszúállás, terror uralkodott. Karácsony-szilveszter között a fiatalok azon vitatkoztak, hogy szilveszterkor legyen-e táncmulatság a faluban vagy ne legyen. Amikor valaki gyászol, akkor, az nem táncol,
mondta az egyik rész, de az élet nem állhat meg, mondták a többiek. Végül a bál megrendezésre került.
Abban az időben kezdődött a rock and roll őrület. Elvis Presley zenéjére és énekére táncoltunk, illetve vadul ugráltunk. A másik kedvelt sláger a forradalom alatt és után terjedt el. Egy Franciaországban élő magyar származású zeneszerző, Kozma József dala volt. Zenében mindig gyenge voltam, de ezt a dalt soha nem fogom elfelejteni. A rádió is mindig ezt harsogta, de nekem más okból maradt emlékezetes. A táncot a partnernőmmel összesimulva, ennek e kedves dalnak a zenéjére táncoltuk, közel a bejárati ajtóhoz, amikor két oldalról vadul megragadták a karomat és vonszoltak az ajtó felé. Két határőr katona volt, akik elkaptak és kihúztak az udvarra. Mindez pillanatok alatt történt, a zsúfolt teremben csak a közelünkben lévők látták az eseményt. Kinn az udvaron még másik két katona várakozott, így összesen négy fegyveres kíséretében, elől két katona, középen én, mögöttem a másik kettő, mentünk ki a bálterem udvarából. Mikor kiértünk az utcára, megkérdeztem, hogy hová megyünk, a válasz az egyik kísérő katonától egy rúgás volt. Tovább nem kérdezősködtem, szótlanul mentünk a határőr laktanya felé. A laktanyához közeledve hallottam, hogy utánunk egy csapat fiú jön. Tisztes távolból kiabáltak az engem kísérő katonákra nem éppen hízelgő szavakat. A laktanyába beérve jobbra fordultunk és a folyosó végén megálltunk. Az egyik katona kinyitotta az egyik helyiség ajtaját, ahol égett a villany és benn 3 vagy 4 rangjelzés nélküli katona állt. Hátulról úgy meglöktek, hogy átrepültem a szoba szemközti végébe, ott kaptam egy olyan nagy pofont, hogy visszarepültem az ajtóhoz, onnan egy nagy rúgás után már előre.
Akiket előzőleg már megvertek, azok azt tanácsolták, hogy arra vigyázzunk, hogy ha a földre esünk, akkor ne hasra fekve a feküdjünk, mert lerugdossák a vesénket, hanem hanyatt, arccal fölfelé, mert a fog kirugdosás még mindig jobb, mint a vese leszakadás. Ezt a tanácsot nem tudtam megfogadni, mert én bizony arccal a padló felé feküdtem, amikor ébredezni kezdtem. Hangokat hallottam, aztán ahogy kezdett visszatérni a tudatom, tisztulni az agyam, a beszédet is megértettem. Az újonnan alakult MSZMP titkárának, Kertész Pálnak a hangját ismertem meg. Valaki szólt neki, hogy engem bevittek az őrsre és ő azonnal a segítségemre sietett. Nem elég, hogy már annyi embert letartóztattak és megvertek, mikor hagyják már abba, mikor lesz már vége, mondta Pali az ott lévőknek. Az őrsparancsnok is Kertész Pál véleményével értett egyet és ők ketten felsegítettek a padlóról.
Egy debreceni, hajdúsági tájszólással beszélő katona, aki a legnagyobbakat ütötte még huligánozott, fasisztázott, még folytatni akarta a verést, de már hál istennek befejeződött! Behoztak egy lavórt vízzel és törölközőt, mondták, hogy mosakodjak meg, aztán rám ordítottak, hogy takarodjak. Kinn a laktanya előtt várt az a barátom, akivel disszidálni akartunk. Hívott, hogy menjek el hozzájuk, majd megiszunk valamit és majd elmondom, mi történt velem. A verésről azonban nem-csak azért, mert nyomatékosan felhívták a figyelmemet, hogy ne beszéljek róla, sem akkor, sem később nem beszéltem.
Vártam, hogy még lesz folytatás, nem úszom meg a többiekhez képest ilyen olcsón, de később verést már nem kaptam és vádat sem emeltek ellenem. Börtönbüntetést tizennégy fő kapott, három évtől életfogytiglaniig. Az ügyész három vádlottra halálbüntetést kért, de nem végezték ki őket. A munkahelyemről elküldtek, segédmunkásként a salgótarjáni Acélgyárban helyezkedtem el. 1957 nyarán jelentkeztem a gödöllői Agrártudományi Egyetemre, de nem vettek fel.
Az újságok, a rádió hazudnak. Köztörvényes bűnöző egyetemistákról, rovott múltú ellenforradalmárokról, fasisztákról, csendőrökről, kémekről írnak, beszélnek. Király Béla a forradalom nemzetőrségének parancsnoka órákat lopott. Szerintük a forradalom minden vezetője egy nagy erkölcsi nulla. A hatalom szerint nem is politikai, hanem közönséges, köztörvényes bűnöket követtek el. Örüljenek az emberek, hogy ezektől megszabadítják a társadalmat és vegyék természetesnek, hogy ezeket felakasztják. Börtön, bujkálás, lakóhely változtatás, disszidálás. Az ország reményt vesztett. A munka-helyemen a segédmunkások egy jelentős része a forradalomban való részvétel miatt veszítette el az előző munkahelyét. Aki már volt vasöntödében, az tudja, hogy az ott dolgozó segédmunkások milyen kemény és egészségtelen munkát végeznek. Még ezt is irigyelték tőlünk. Megvádolták az üzemvezetőt, aki egyébként nagyon tisztességes ember volt, hogy menhelyet rendezett be a nép ellenségeinek. Az üzemvezető behivatott az irodájába, és azt tanácsolta, hogy próbáljak máshol szerencsét. Megpróbáltam és sikerült is elhelyezkedni egy mező-gazdasági termékeket értékesítő vállalathoz kocsikísérőnek. Nehéz fizikai munka volt ez is, de tetszett a sok utazás, a változatosság és az átlagosnál jobb munkabér. Itt is több forradalmárral, munkahelyükről elküldött volt tanárral, pappal, kántorral, katonatiszttel, vállalat-vezetővel is dolgoztam együtt.
Albérletben laktam egy idős néninél az üveggyári kolóniában. A szülőfalumba csak ritkán jártam haza, nem tartottam biztonságosnak. Amikor hazamentem a falumba, a nagybátyámat, Szabó Józsefet mindig felkerestem. Vele sokat beszélgettünk a politikáról. Az volt a véleménye, hogy rövidesen eljön egy újabb forradalom kezdésének a lehetősége. Nem értettem vele egyet, a rendszer elleni gyűlölete miatt nem látta reálisan a helyzetet.
A munkahelyemen kiemeltek, agronómus lettem. Kezdett konszolidálódni a helyzetem. Már azt hittem, minden rendbejött, amikor tudomásomra jutott, hogy a falumban egy olyan ügyben nyomoznak, aminek 1956 novemberében én is tevékeny résztvevője voltam (röplapok készítése és átvitele Csehszlovákiába). Akkoriban sok álmatlan éjszakám volt. A nyomozás hál istennek sikertelenül végződött, de így is hónapok teltek el, míg megnyugodtam.
A forradalom alatt felbomlott hadsereget kezdték újjá szervezni. Mint sorkötelest, többször is berendeltek sorozásra, katonai szolgálatra alkalmasnak találtak, de nem vonultattak be. Később váratlanul ért, mikor megkaptam a katonai behívót. A katonai kiképzés hasonlított az idegenlégióról szóló regényekben olvasottakra. Alkoholista, szadista altisztek, tisztek kegyetlenkedtek velünk. Katonai szolgálatom ideje alatt az ezrednél több öngyilkosság is történt. Leszerelésem után úgy éreztem, hogy nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is erősödtem.
Visszakerültem ahhoz a vállalathoz, ahonnan katonának bevonultam. A zöldség termeltetés és felvásárlás vezetője lettem. A beosztottaim között felvásárlóként dolgoztak volt karhatalmisták is. Ezeket a forradalom leverésében végzett szolgálataikért, úgy jutalmazta a rendszer, hogy Tsz elnöki, tanácselnöki beosztásokba helyezte. Ezekben a beosztásokban azonban szakmailag, de inkább erkölcsileg nem feleltek meg. Loptak, sikkasztottak, emiatt felmentették őket, de büntető eljárást nem indítottak ellenük. Még mindig gondoskodtak róluk, könnyű munkára helyezték el őket. Így került irányításom alá a falum sikkasztó tanácselnöke is. Micsoda véletlen! Úgy éreztem, kicsiben fordult a kocka.
Megalakították a mezőgazdasági szövetkezeteket, a parasztokat szó szerint beleverték ezekbe a szovjet típusú kolhozokba. A paraszti gazdaságok megszüntetése az országnak nagy gazdasági veszteséget, az egyéneknek pedig tragédiát okozott. Nagyon sok szomorú történetet megismertem a Tsz-ben töltött évek alatt. Tanúja voltam, ahogy a nemzet gerincét jelentő parasztságot tudatosan, módszeresen felszámolták, tönkretették. Egy három Tsz-ből, községből egyesült gazdaságba mentem ki mezőgazdásznak. Különböző beosztásokban dolgoztam az ott eltöltött 19 év alatt. Életem legnehezebb, de legtartalmasabb munkáját a termelőszövetkezetekben végeztem. A gazdálkodáshoz a feltételek nem voltak meg. Nem volt az állatoknak elegendő takarmány, almozáshoz az erdőben összegyűjtött falevelet használtuk, a munkabér az iparban dolgozókénak csak a töredéke volt, de még azt sem tudtuk rendszeresen fizetni. Gyakran előfordult, hogy a parasztok három-négy hónapig nem kaptak fizetést, persze én sem. A Tsz parasztok nem hagyhatták ott a Tsz-t, máshová nem helyezkedhettek el. A középkori állapotok jöttek vissza, amikor is a jobbágyoknak nem volt szabad költözködési joguk. A parasztok még ilyen körülmények között is dolgoztak, mert szerették, kötődtek a földhöz. A pártpolitikában, főleg a gazdaságpolitikában a hetvenes évek elején változások kezdődtek. Ezt a változást a felső vezetésben indították el és új mechanizmusnak nevezték. Fellazult a szigorú központi irányítás a gazdaság minden területén, a Tsz-ek is hozzájutottak némi önállósághoz. Rövid idő alatt rájött a pártvezetés, hogy szellemet engedett ki a palackból, azt vissza akarta zárni, de már nem tudta. A merev bolsevik típusú politika fokozatosan és folyamatosan lazult.
Teltek az évek, a gyerekeim is felnőttek. Úgy nőttek fel, hogy alig találkoztunk. A termelőszövetkezetbe korán reggel mentem és késő este jöttem haza, legtöbbször munkaszüneti napokon is. Az idő múlásával a régi munkatársak, akik többnyire iskolázatlan, de értelmes parasztemberek voltak, elfogytak, helyükre újak jöttek. Azt tapasztaltam, hogy az új kollégák többségénél az olyan fogalmaknak, mint tisztesség, becsület, hűség, nincs értékük, és a munkahelyen azt tartják a legfontosabbnak, hogy kevés munkával sok pénzt tudjanak keresni. A vezetők körében a korrupció gyakori volt, és ha ez valakiről kitudódott, a többiek nem ítélték el, legfeljebb irigyelték, ügyes embernek tartották. Az ügyes, mindent mindenáron elérő ember lett az ideális. Tulajdonképpen a gátlástalan ember lett a példakép.
A körzeti állatorvossal gyakran beszélgettünk ezekről a negatív jelenségekről, és többször panaszkodtam is neki, hogy már egyre nehezebben viselem ezt az idegölő munkát.
Megörültem, amikor megkeresett és közölte, hogy tud egy számomra megfelelőbb munkahelyet, ha én is úgy gondolom, megpályázhatom. Megpályáztam, felvettek és valóban nagyon jól éreztem ott magamat öt évig, a balesetemig. Termelésszervező lettem egy mezőgazdasági vállalatnál. A balesetem után kinyugdíjaztak.
Mindenki számára váratlanul jött a rendszerváltás. A Hősök terén 1989 június 16-án megrendezett újratemetést és a szónoklatokat a televízióban néztem, hallgattam. Úgy éreztem magam, mint 1956 októberében. Azt hittem, minden megváltozik. Már csak az van hátra, hogy a szovjet csapatok kimennek, hosszú idő után újra független ország leszünk, az emberek teljesen megváltoznak. Elérzékenyülnek, a szemük könnybe lábad, egymást átölelik, és megfogadják, hogy ezután jók lesznek. Nem lopnak, nem hazudnak, egymást nem bántják, erkölcsösek lesznek, kölcsönös szeretetben fognak élni. Hát nem így lett! Többet lopnak és hazudnak, mint azelőtt, az erősebbek a gyengébbeket eltapossák és az erkölcstelenség határtalan.
A kezdeti nagy lelkesedés megszűnt és kiderült, hogy nem is volt rendszerváltozás. Az urak maradtak, csak köpönyeget és ideológiát változtattak.
A balesetem után a balfi gyógyfürdőbe kerültem utókezelésre. A beutaltak között voltak ismerősök is és olyanok, akikről azt gondolja az ember, hogy valahonnan ismerem, de nem tudom, hogy honnan. Egy ilyen ember tűnt fel az ismerősök között, akiről úgy tűnt, hogy valahol már találkoztunk. Kíváncsi voltam, különösen az után, hogy meghallottam, debreceni, hajdúsági tájszólással beszél. Megismerkedtem vele, és amikor elmondtam, hogy Nógrád megyei vagyok, közölte, hogy járt Nógrád megyében, amikor katona volt. Akkor már tudtam, hogy honnan ismerős. Kikérdeztem és gyanútlanul elmondta, hogy mint belügyi tisztet 1956 őszén a balassagyarmati határőrséghez helyezték. Az ő szavai szerint a rendcsinálás és az ellenforradalomban részt vett tisztek ügyének kivizsgálása volt a feladata. Azt is mondta, hogy az ipolytarnóci határőrségnél is kint volt, mert ott a határőrök a civilekkel együtt hőbörögtek és meg kellett őket leckéztetni. Nem mondtam neki, hogy egyike vagyok a hőbörgőknek, akiket ő és társai megleckéztettek. Nem éreztem gyűlöletet, haragot iránta, de már többet nem beszélgettem vele. Abban az évben tárták fel a sopronkőhidai rabtemetőben a sírokat és keresték a Győrben kivégzett forradalmárok földi maradványait. Balfi tartózkodásom alatt rendszeresen kijártam Sopronkőhidára, és érdeklődtem, hogy haladnak a feltárással. Megtalálták annak a nyolc kivégzett hazafinak a földi maradványait, akiket a mosonmagyaróvári perben itéltek halálra és végeztek ki. Volt köztük színházi rendező, pap, tanár, munkás, földműves. A legidősebb Czifrik Lajos 44 éves, a legfiatalabb Kiss Antal 24 éves volt.
Azon év, 1991 őszén elmentem a rákoskeresztúri temető 298-as és 301-es parcellájába és olvasgattam a sírfeliratokat, a kivégzettek neveit.
Felelevenedtek bennem a forradalom történései. Talán azért, mert megszűnt a veszély, a félelem, és az azóta eltelt hosszú idő miatt is, a történések megszépülve jönnek elő. Talán azért is, mert az emlékek az ifjúkor emlékei, azok nem öregedtek velünk. Megmaradtak olyannak, amilyennek a memória megörökítette őket, ifjúkori emlékeknek. . . . . . .
A forradalom győzelmének ünneplése a kocsmában. Varga János bácsi feláll az asztalra, dicsőíti a forradalmat, beszél a lengyel-magyar barátságról és elénekli a lengyel himnuszt. . . . . . .
A társammal szolgálatba megyünk, vállunkon géppisztoly, az övünkben kézigránátok. Marcona kinézésünk van, pedig nagyon is szelíd lelkűek, álmodozóak voltunk. A határszakaszon egymás után menve arról beszélgettünk, hogy mi most olyanok vagyunk, mint az 1848-as nemzetőrök. Kossuth Lajos most biztos néz minket és örül nekünk, büszke ránk. Nézd, ott van Kossuth Lajos, mutattam fel egy gomolyfelhőre. Az nem Kossuth, az Damjanich, nem látod, milyen nagy a szakálla! Hogy a felhő Kossuth vagy Damjanich-e, azon sokáig elvitatkoztunk. Az érvekből kifogyva társam fenékbe billentett, majd futásnak eredt. Mire én a géppisztoly csövét karóként fogva, azt magasba tartva futottam utána. Ha Damjanich nézett minket, akkor, mint katonák nagyon levizsgáztunk előtte, mivel közismerten nagyon szigorú parancsnok volt. . . . . . .
Határszolgálat közben találkoztunk a Csehszlovák járőrrel. A járőrök hárman voltak, egy idősebb civil ruhás fegyver nélkül, egy csendőr és egy sorkatona. Azt hitték, hogy mi pesti egyetemisták vagyunk, és mi meg is hagytuk őket ebben a hitükben. A civil ruhás folyékonyan beszélt magyarul, és azt kérdezte, hogy a forradalmárok mit akarnak, mik a céljaik. Én hosszasan beszéltem a szabadságról, függetlenségről, a népek békéjéről, barátságáról. Magyarország leendő új határait is megjelöltem, emlékszem, egy fadarabbal rajzoltam le a földre. Az általam megjelölt országhatár majdnem azonos volt a Trianon előtti határokkal. A civil ruhás érdeklődéssel hallgatta. A csendőr és a kiskatona nem értették a beszélgetésünket, ők szemüket rólunk le nem véve, félve néztek minket. A Csehszlovák újságok nagyon rossz színben tüntették fel a pesti forradalmárokat, vérengző fasisztáknak, gyilkos banditáknak. Láthatóan alig várták, hogy a találkozásunk véget érjen. . . . . . .
Szabó Józseffel időnként találkoztunk és ő a világpolitikai helyzetet elemezve mindig úgy fejezi be a beszélgetést, hogy nincs messze az idő, amikor újrakezdjük. Az egészségi állapota egyre romlott, és egyszer közölte velem, hogy egy titkot szeretne átadni nekem. A titkot rajta kívül csak egy ember tudja, akinek megmondta a nevét. Meg kellett esküdnöm, hogy a titokról addig nem beszélek, amíg ők élnek, csak haláluk után mentesülök a titoktartás alól. . . . . . .
Igy álomszerűen jelennek meg az emlékek.
A távoli mozgalmas múlt utáni mai valóság már csendes. Az akkori résztvevők egy része meghalt. Meghalt a nagybátyám és a társa is, így a titoktartás alól mentesültem. A titok az volt, hogy fegyvereket ástak el, de hogy hová és mennyit, azt a társ nem árulta el, a titok örökre titok marad. A börtönből szabadultak nagy része is meghalt, még a börtönben tettek róla, hogy ne legyenek hosszú életűek.
Én és a hozzám hasonló kisemberek csak a kötelességüket teljesítették, mi csak az ismeretlen katona voltunk. Akik a kínzásba és a börtönben elviselt körülmények miatt meghaltak, azok hősök voltak. Egy fejjel magasabbak másoknál. Az ország eszményekből, áldozathozatalból, akaratból épül fel. Ők szerették hazájukat, akarták a szabadságot és áldozatot is hoztak érte. Igaz emberek voltak. Bízom benne, hogy eljön majd az idő, amikor nekik kijáró tisztelettel, méltóan megemlékeznek róluk.
Én tiszteletükre és emlékükre Wass Albert nagy magyar hazafi és költő egyik verséből idézek:
„…. És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és
alávalónak, annak, akit fájás űz,
és annak kinek kezéhez vércseppek
tapadnak; vigyázzatok és imádkozzatok!
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
De a kő marad…”
Nagy emberek megírják emlékirataikat. Én nem lettem nagy ember és nem is az emlékirataimat írtam meg, hanem életem történéseire visszaemlékezve a kort szerettem volna bemutatni egy átlagember sorsán keresztül. Azt a kort, amely hazánk történelmének talán legszörnyűbb, bűnökkel, igazságtalanságokkal legjobban terhelt időszaka. Az emberek egy jelentős részét elbutították, hitvánnyá tették. Ezek az emberek a gaztettet, ocsmányságot, aljasságot veszik természetesnek és jobban elviselik, mint az erényt. A tiszta erkölcsű embereket meggyanúsítják, beszennyezik, az önzetlenségükben önzést keresnek. Az álszent érvénysül.
Én bízom a jövőben! "Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után"
Most, már egy jobb kornak kell jönnie.
