Help

Reggelente, amikor álmosan beindítom az autót és megnyomom az útvonaltervezőben a kedvencek között a munkahely ikont (v.ö. amikor, Ti a tömött buszokon elindultok munkába :-), szóval, ilyenkor még nem tudom, hogy aznap éppen mi vár rám, milyen napom lesz. Az elmúlt 20 évben, amióta ügyfelekkel, emberek ügyes-bajos álláskereséssel kapcsolatos ügyeivel foglalkozom, történt egy és más érdekes eset, amit érdemes elmesélnem. Pályám kezdetén, hogy teljes legyen az eddigi pályafutásom, még egy egészen más területen, számítógépes operátorként (80-as évek), az akkor még korszerű R-22-es szovjet csodagépen dolgoztam. Abban az időben ilyen vagy ehhez hasonló nagygépes technológiában talán, ha 3-4 ezren dolgoztunk az országban. Régi filmekben lehet néha látni, amikor az operátor mágnesszalagot vagy mágneslemezt cserél az egységeken vagy a konzolnál ülő éppen valamilyen utasítást ad. Az egész számítógépterem volt vagy 200 m2 és kb. 8-10 ember dolgozott ugyanazon a munkán, de más munkafolyamaton. Akkor még szerintem egyikünk sem gondolta, hogy hamarosan eljön az idő, hogy az egész számítógépterem belefér egy nagyobb könyv méretű dobozba és azt sem, hogy ilyen doboza lassan minden embernek lesz. No, de változnak az idők.

Visszatérve az elmúlt 20 évre, a munkaügyben, még az állami szektorban kezdtem a pályafutásom és mint zöldfülűt, már az elején, olykor bevetettek a mélyvízbe. Történt egyszer, hogy a főnököm maga helyett, engem küldött egy rehabilitációs ülésre. Akkor még az épületet sem nagyon ismertem, az egyik helyiségből beszéd szűrődött ki, én bekopogtam és bementem. Leültettek, kávéval, üdítővel kínáltal, kicsit csodálkoztam, hogy miért vagyunk olyan sokan, de azért ültem és figyeltem. Egy idő után már a szünetet vártam, mert rájöttem, hogy rossz ülésre ültem be. Szünetkor átmentem a másik helyiségbe, éppen én következtem és a hivatal álláspontját kellett ismertetnem. Elmondtam a szövegem, aláírtam a jelenléti ívet és a végén mikor jöttünk ki az ülésről, a másik társaság, akik szintén akkor végeztek, kicsit csodálkoztak, hogy én mindenhol ott vagyok. Amikor visszatérve az irodába ezt elmeséltem a többieknek, hát a nevetéstől visszhangzott az egész épület.

Volt egy kedvenc ügyfelünk, aki a jelenlétével, humorával mindig mosolyt tudott csalni az ügyintézők arcára. Egy alkalommal mezőgazdasági munkára lehetett jelentkezni Németországba, fényképes önéletrajzzal. Emberünk rögtön jelentkezett is, az önéletrajza sem volt kutya, de a fotója? Képzeljetek el egy kócos, bandzsal (tudom erről nem tehet) embert keménykalappal a fején. Szerintem röhögött a fényképész, röhögtünk mi és röhöghetett a németországi partnerünk is. Én fogadni mertem volna rá, hogy a németek már csak kíváncsiságból is kiviszik, de végül sajnos erre nem került sor. Később, belföldi munkában tudtunk neki segíteni, köszönettel azért is, hogy ennyi embernek okozott örömet.

Azokban az időben még tömeges volt a munkanélküliség (sajnos most is arrafelé tartunk) és sokszor előfordult, hogy az ügyfeleinknek órákat kellett várni a sorukra. Egyszer halljuk, hogy az előtérben kiabálják:megjött a kávé, utat, utat. Megjelenik az ajtóban két férfi, három adag kávéval a kezében. Mondjuk, hogy mi nem kértünk kávét, mire ők: tudjuk és elővették a farzsebükből az irataikat. Ugyenezt mások, később süteménnyel játszották el. Szóval jó dolgunk volt.

Nagyon sok érdekes karakterrel találkoztam a munkám során: volt ügyfelem, aki többszörös emberölésért ült és kiszabadulva munkát keresett (hihetetlen, de öregemberként, megtörten vigyázzban állt előttem, aki akkor még fiatal suhanc voltam) volt ügyfelünk, aki munkanélküliként, Miami-ból küldött képeslapot nekünk (rendszeresen láthatjuk a tévében, show-ja is van), de volt olyan vállalatvezető is, aki az elküldése miatt olyan depressziós volt, hogy komoly munkánkba került, hogy egyáltalán értelmes kommunikációt tudjunk vele kialakítani.

Az évezred elejétől a civil szférában dolgozom, de a munkaköröm hasonló, mint korábban. Koordinátorként, manapság sokat utazom az országban, keleten Nyíregyházáig, nyugaton Zalaegerszegig. Kicsit furcsa volt megszokni, hogy a családtól távol töltök 20-25 napot az évben, de a munkaköröm ezzel jár. Már nem hivatalnok voltam, hanem civil tanácsadó, amikor a következő eset történt, amit kissé pironkodva mesélek el, bár én ártatlan voltam ennél a szituációnál.

Telefonon hívtam az egyik ügyfelünket, (aki, az ismerőseim szerint homokos, bár hozzáteszem, hogy nem látszik rajta) egyeztetni szerettem volna vele egy munkalehetőséggel kapcsolatban. Hosszas kicsöngés után kicsit lihegve felveszi a telefont és közli velem, hogy látta a kijelzőn a nevemet, ezért vette fel, de éppen szexel, úgyhogy gyorsan mondjam el, hogy mit akarok. Hát köpni, nyelni nem tudtam, még zavaromban azt is megkérdeztem, hány perc múlva hívjam vissza. Aztán végül abban maradtunk, hogy másnap jöjjön be az irodába. Azt hiszem, hogy ha valaki ilyenkor képes miattam felvenni a telefont az komoly szakmai elismerés a számomra.

Hát ennyit a munkámról, most már készülődenem kell, mert osztálytalálkozóra vagyok hivatalos. Kíváncsi vagyok, ki mennyit öregedett és ki mennyi üveg sört bír meginni :-)

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Bár U20-as válogatottunk végül nem nyerte meg az egyiptomi tornát, de 3. helyével így is az elmúlt 25 év legnagyobb labdarúgósikerét érte el. (Az utolsó sikeres labdarúgótornánk a Bicskei Bertalan vezette korosztályos válogatott győzelme, első helye az 1984-es Európa-bajnokságon.)
Felnőtt válogatottunk ezzel szemben jó kezdés után, az utolsó négy fordulóban mindössze 3 pontot gyűjtve, Máltát és Albániát megelőzve a 4. helyen végzett csoportjában. Nagyon sok elemzés történt a szakemberek és a sajtó részéről is, most megpróbálom az eseményeket én is értékelni, átgondolni, mik lehetnek egyrészről a siker, másrészről a kudarc okai.

Kezdjük felnőtt válogatottunkkal, annál is inkább, mert felháborítottak egyes véleményt formálók szakmai értékelései. Induljunk ki abból, hogy a szakemberek csoportunkban a papírforma alapján előzetesen a 3.- 4. helyre tartottak minket esélyesnek. Fortuna nem volt velünk a sorsoláskor, meglehetősen nehéz csoportba kerültünk, de szinte végig versenyben voltunk a második helyért. Köszönhetően annak egyrészt, hogy nagyon jó volt a sorsolásunk. A kis csapatok ellen elértük a maximális 12 pontot, míg vetélytársaink sokszor csak szenvedtek, így, a véghajrához nagyon jó pozícióból (2. hely) készülődhettünk. Másrészt, azt mindenki észre kell, hogy vegye: beérett egy fiatal generáció, akik tudásuk és motiváltságuk alapján komoly sikerekre képesek. Ezt a fiatal generációt 3-4 idősebb, rutinos játékos jól egészíti ki. Jelenlegi csapatunkban 7-8, olyan játékos található, aki Európa középcsapataiban beférhetne a kezdőbe, szemben a korábbi 3-4 játékossal, akik megütötték ezt a szintet.

Felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem sikerült megszerezni legalább a második helyet? Véleményem szerint, az utolsó négy találkozóra a csapat nem lett jól felkészítve. Fejben nem voltunk olyan motiváltak, nem voltunk elég gyorsak, pontosak. Az utolsó meccs kivételével rossz volt a taktika, magunkra húztuk az ellenfeleket, kevés helyzetet sikerült kidolgozni, mert a játék általában a mi térfelünkön folyt. A dánok elleni meccsnek már nem volt jelentősége. Valószínű, hogy ők a svédek elleni meccsüket, elsőségüket sokáig ünnepelték, ezért tűntek, olyan fáradt csapatnak ellenünk. Ne felejtsük el, hogy ennek ellenére is, sokkal több helyzetet dolgoztak ki, mint mi.
Amit nem értek, hogy miért kellett Gera Zoli személyében bűnbakot keresni a vezetőinknek. Tény, hogy Gera késett (5 percet) a taktikai megbeszélésről, de ezért elnézést kért. Ennek ellenére, csapatkapitányként száműzték a lelátóra, ő pedig összecsomagolt és repülőre ült. Mondhatják a vezetők, hogy cserbenhagyta a társait. Én, mégis azt mondom, hogy az egész ügy koncepciós, az edző és az elnök már várta, hogy hol találni egy bűnbakot, akire majd lehet mutogatni. Ugyanis a pontgyűjtögetés okozta nagy örömben Kisteleki elnök jó előre meghosszabbította Koeman szerződését. Az események tükrében elhamarkodott döntés volt. Most meg Kisteleki hatalmas előrelépésről beszél, akkor, amikor a „nagyok” ellen az elérhető 18 pontból megszereztünk 4-et. Fontos, hogy a csapatot egyben kell tartani és a „lukas” helyekre fokozatosan be kell állítani, azokat a fiatalokat, akik Egyiptomban végre megmutatták milyen a magyar szív, a magyar virtus. Milyen egy technikailag, taktikailag jó, mentálisan viszont a mezőnyben talán a legerősebb csapat.
Ez a csapat minden dicséretet megérdemel, le a kalappal előttük. Azt gondolom, hogy bár voltak a csapatból kiemelkedő játékosok, én mégsem emelnék ki senkit, mert ezt az eredményt a csapat így együtt, egymást segítve, egymással vállvetve teljesítette.
Sokan azt mondják, hogy az ifjúsági világversenyek eredményei csalókák, hiszen, csak a tehetséges fiatalok számbevételéről ad iránymutatást, lásd például Costa Rica négybe kerülését. Valószínűleg senki nem várja, hogy néhány éven belül Costa Rica világbajnoki esélyes lesz, mégis visszatérve a magyarokra, azt gondolom magasra tették önmaguknak a mércét. Mi pedig bízzunk benne, hogy majd valamikor a nagyválogatottban ott folytatják, ahol most abbahagyták.

Ezekről a dolgokról beszélgettünk hétvégén egy kisebb körben a múlt hétvégi teremfoci után. Az egyik rokongyerek feltett nekem egy kérdést, ami kísértetiesen hasonlított egy régebben írt blogomhoz fűzött megjegyzéshez. B… meg Te vagy Carcaterra, egyetlen állandó regisztrált olvasóm, tört ki belőlem. Ekkor elárulta, hogy tényleg ő az, de hozzátette, hogy csak egy év múlva akarta ezt megmondani nekem. Hát, mit mondjak, érdekes egy „lebukás” volt.
A hétvége egy nagyon fontos eseménye volt még, hogy településünkön 25 év után újjáalakult a labdarúgó egyesület, amelynek szerény személyem lett az elnöke. A jelölést, ill. a megválasztást komoly kitüntetésnek érzem, remélem, tudom, mit vállaltam. Most a feladatok kiosztásánál tartunk, lesz egy cselekvési tervünk, aztán, ha már letettünk az asztalra valamit, majd írok erről is.

Végezetül egy megállapítás tőlem: „Ahogy az ember öregszik, egyre többet kémleli az eget, egyre többet foglalkozik az időjárással és egyre többet hallgat Demjén Rózsit…” Hogy mi ennek az oka, nem tudom :-).

Slade

Nyakunkon az új-influenza, pedig nekünk bőven megfelelt volna a régi is. Elkészültek az első vakcinák, kérdezem ismerőseimet, vajon ők beoltják-e magukat, de úgy látom, egyelőre mindenki kivár. Reméljük tavaszig, beoltva vagy beoltatlanul, de túl leszünk rajta.
Nézem mások blogjait, próbálom megfejteni mások indítékait, vajon ők milyen céllal teszik gondolataikat közkinccsé.
Azzal kezdem, hogy egyesek társasági oldalak üzenő falát használják fel véleményük, gondolataik, politikai állásfoglalásuk közlésére. Azt gondolom, hogy ők megtévedt emberek, szerintem ugyanis az üzenő falnak nem ez a funkciója. Igaz, így gondolataik, még ha kéretlenül is, de sok olvasóhoz eljutnak.
Gyakran találkozhatunk, olyan hozzászólók írásaival, akik egy bizonyos blog témaköreihez szólhatnak hozzá. Ezeknek a hozzászólásoknak a színvonala nagyon vegyes, láthatunk sokszor alpári, személyeskedő, gyűlöletkeltő bejegyzéseket, (talány, hogy ezeket sokszor miért nem moderálják ki), de természetesen olvashatunk érdekes bejegyzéseket is.
Más a helyzet a saját weboldallal rendelkező blogok íróival.
Közülük is vannak olyanok, akik a blog segítségével próbálják népszerűsíteni saját képzőművészeti, irodalmi tevékenységüket. (Különböző kreatív munkáik vannak, pl. fafaragás, szobrászat, gyöngyfűzés, ezek közül is nagyon sok szép munkát láttam, van, aki a portékáját árulja is, van, aki csak egyszerűen útmutatást, tanácsokat ad.) Van, aki naplót ír, van, aki az aktuális problémáinkat feszegeti. Olvastam nagyon színvonalas elemzéseket, pl. a jelenlegi gazdasági válságról, következményeiről, elhúzódásának várható mértékéről. Vannak fiatalok vagy magányosan élők, akik egyszerűen csak ismerkedni akarnak az interneten keresztül. Sajnos, olykor előfordulnak depressziós írások is, de talán az illető megkönnyebbül, hogy jól kibeszéli magát, megossza problémáit a világgal.
Több magas színvonalú bejegyzést is olvastam, aki például nekikeseredik, érdemes elolvasni „Az éhező embernek ne enni adj, hanem tanítsd meg halat fogni”, a http://diavilaga.blogspot.com/2009/09/megmentelek.html címen találhatjátok meg ezt a bejegyzést.

A mai alkalommal az előbbieken túl elsősorban, fiatalkori kedvencem a legendás Slade együttes életrajzával, történetével szeretnék kicsit foglalkozni. Már itt az elején egy kicsit gondban is vagyok, mert bár hivatalosan soha nem oszlottak fel, de a 80-as évek végétől, csak ritkán, egy-egy koncert erejéig álltak össze. Néha-néha velük is előfordul, hogy elfogy a pénzük:-)
Kicsit visszakanyarodva, zenei ébredésem a Jézus Krisztus Szupersztárral kezdődött (a korosztályomnak inkább a Hair-rel, de nekem ez valahogy kimaradt). A darab, mind vallási, mind pedig zenei oldalról megérintett, ezért már gimnazistaként elkezdtem foglalkozni az akkori hazai csatornákon kívül beszerezhető bandák zenéivel. Ez nem kis feladat volt, egy mai fiatal megveszi a boltban a CD-t, még inkább letölti az internetről. Az én időmben leginkább a Szabad Európa Rádióból vagy az Amerika Hangja műsoraiból hallgathattuk kedvenceinket. Nálunk mindkét csatorna elég tisztán bejött, de többen panaszkodtak, hogy másoknak nem, mivel az akkori kommunista rendszer zavarta az adásokat. A politikai műsoroknál még ezt értettem is, a zenéknél viszont nem. Talán a pártutasítás az volt, hogy vigyázni kell, nehogy megromoljanak ezek a fiatalok:-) Később javult a helyzet, eleinte eljártam Budapestre a Váci utcai Rózsavölgyi hanglemezboltba, aztán már a környezetemben is hozzájutottam a nevesebb zenekarok hanglemezeihez. A Slade mellett a Queen, a Led Zeppelin, az AC/DC, a Scorpions voltak a kedvenceim. A magyarok közül a Hobo Blues Band és a Beatrice volt a favorit, de akkoriban voltam például Edda vagy Korál koncerten is.

A glam-rockot játsszó Slade együttessel a 70-es évek közepén találkoztam először, egy rokonomtól kaptam kölcsönbe a Slade Alive című koncertlemezüket. Aztán, valahogy elfelejtettem visszaadni. :-) Megérintett Noddy Holder hangja, lendületes, érzelemtől túlfűtött zenéjük, úgyhogy gyerekfejjel elhatároztam, Slade rajongó leszek. Jól döntöttem, mert nekem ma is ők a no.1. Ha néhanapján hallgatom őket, nekem ma is az a szabadságvágy árad a zenéjükből, amit az ember legfeljebb egy Harley Davidsonon érezhet. Az egyik motoros témájú filmnek (sajnos a film címe most nem ugrik be) az egyik sikerszámuk a főzenéje is, talán nem véletlen.
Életrajzukban sokat segített a Slade együttes magyar honlapja, köszönet érte.
Első klasszikus albumuk a Play It Loud volt, 1970-ben adták ki.
A zenekar egyébként már 1966-ban megalakult, Noddy Holder énekelt és gitározott, Dave Hill gitáron, Jimmy Lea basszusgitáron, zongorán, Don Powell dobon játszott.
Többször szerepeltek a slágerlisták élén, igaz utolsó alkalommal már több, mint 20 éve a My Oh My című dalukkal, ami vezette az angol és az amerikai slágerlistákat is.
Nekem több kedvencem is van, így karácsony közeledtével (na igaz, az még jó 2 hónap), ha van kedvetek hallgassátok meg a Merry Christmas Everybody című slágerüket a http://www.youtube.com/watch?v=6OAUs0rcsA4 címen.
Ha ismeritek, akkor azért, ha kíváncsiak vagytok, akkor pedig azért :-)