Boldog Békeidők II.

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak. Sok szép jókívánságot kaptam jómagam is, ezek közül a legszebb a http://www.youtube.com/watch?v=hAwzn9na7rI címen érhető el. Talán már többen hallottátok, láttátok Ady Endre Karácsony című versét Szabó Gyula előadásában, gyönyörű képekkel. Nekem a hátamon feláll a szőr, miközben hallgatom, szóval nagy hatást tett rám.

Tegnap szentestén összegyűlt a család, most néhány gondolattal azokra emlékezem, akik már nem lehetnek közöttünk, a nagyszülőkre. Apai nagyapám dolgos, rendes falusi ember volt, fél életét bányászként élte le. A II. Világháborúban nagy szerencséje volt, mert hiába vonultatták be egy miskolci zászlóaljba, az utolsó pillanatban megmentette a bánya kikérő levele. Mint, később kiderült a zászlóaljból 3-an élték túl, a többi odaveszett a Don kanyarban. (Jut eszembe ez a levél utólag nekem is szerencsés, hiszen valószínűleg én sem születtem volna meg, ha a levél későn ér oda.) Nagyapám, csakúgy, mint a többi, régi falusi ember nagy harmóniában élt a természettel. Soha nem sietett sehová, mégis mindig időben odaért mindenhová. Kora tavasszal, amikor az első erősebb tavaszi napsugarak megsimogatják az embert, prémes bundáját kiterítve, szívesen kifeküdt az udvar egyik zugába és nagyokat durmolt, kiélvezve a jó idő eljövetelét. Gyakran eljártam vele még kamaszként kaszálni, a maga nyugodt ritmusában egy egész napot is képes volt ezzel a munkával eltölteni. Mindig magával hordta a kulacsát, az ebéd pedig többnyire szalonna volt hagymával és kenyérrel, ez volt a kedvence. Volt még egy jellemzője, nekünk gyerekeknek mindig úgy köszönt oda: "Szia hé srácok"! Ez olyan védjegy volt nála, mint Kézynél a "Jó estét, jó szurkolást". Volt egy mostohatestvére Berti Bá", akivel egyszer egy kisebb csapatban bográcsoztunk egy rokonom udvarán. Amikor megláttuk nagyapámat, kaszával a vállán felénk közeledni, Berti megkérdezte:kaszálsz, Herman, kaszálsz? (Herman volt nagyapám beceneve a bányában) Majd a választ meg sem várva azt mondta: ki mit szeret Hermus, Te kaszálni szeretsz, mi pedig bográcsozni szeretünk. Szóval, ilyen nyugodt mederben folyt az élet akkoriban. Említhetnék egy másik esetet, amikor egy ismerősömtől udvariasan megkérdeztem:Lajos Bá" aztán szokott-e még citerázni? Válasz: szoktam, de már nagyon unom. Nekem hiányoznak ezek a régi falusi emberek, minthogy természetesen a többi nagyszülőm is. Másik nagyapámat sajnos nem ismertem, 23 évesen tüdőgyulladásban elhunyt, állítólag nagyszerű ember volt, Gizus mamáról már meséltem, tőle örököltem a humoromat (legalábbis remélem, hogy van), a másik nagymamámmal kevesebb kapcsolatom volt, mert ő egy másik faluban lakott, de jóravaló, csendes, szorgalmas asszony volt.

Érdekes, hogy a szüleim esetében már volt egy generációs váltás, ők már nem voltak tipikus falusiak, mint ahogyan mi sem lettünk azok. Jó anyagi körülmények között éltem meg a gyermekkoromat, nyaranta sokat utaztunk. Így már kisgyerekként eljutottam a Balaton mellett a Magas Tátrába is.

Így, néhány nappal az év vége előtt rövid számvetést készítve erről az évről, elmondhatom, hogy nekem nem volt túl jó évem. A megszorítások sajnos a mi családunkat sem kerülték el ill. volt néhány másjellegű csalódásom is ebben az évben. Na mindegy, bízzunk benne, hogy a következő év jobban sikerül. Majd el felejtettem, hogy büszke vagyok arra, hogy a profilomat kétszázvalahányan nézték meg. (Talán csak azért, hogy ki lehet ez a marha:-) Remélem nem csak azért, hiszen az egyik célom, hogy az olvasóimat kicsit felvidítsam. Úgy gondolom, érdemes volt a blogírást elkezdeni és még nagyon sok téma van a fejemben.

Boldog Békeidők I.

Ha valaki figyelmesen olvassa bejegyzéseimet, biztosan észreveszi, hogy szeretek időnként zsörtölődeni, fennakadni bizonyos dolgokon. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik elfogadják a dolgokat, úgy, ahogyan vannak. Voltak a történelemben, akik megváltoztatták a világot: vallási vezetők, hadvezérek, államférfiak, tudósok, stb. Azt gondolom, kellenek ilyen formátumú emberek, hogy utat szabjanak a fejlődésnek, igaz sajnos időnként előfordult, hogy életük, tevékenységük eredményeként pusztulás, háború, éhínség várt a szenvedő milliókra. De mi a helyzet velünk, többségében egyszerű, hétköznapi emberekkel? Vajon érdemes-e gondolkodni dolgokon, tenni valamit olyanért, amin úgysem tudunk változtatni? Az igazi kérdés persze az, hogy mi az, amihez van elég erőnk, befolyásunk és mi az, amihez nincs. Sokszor nehéz eldönteni, de igenis tenni kell azért, amiért tudunk tenni, hogy jobbá tegyük ezt a világot.

Mennyivel egyszerűbb volt még gyerekfejjel. Elnézem öcsém kislányát és eszembe jut az én gyermekkorom. Akkor még nem volt ilyen bonyolult a világ, a gyerekek Karácsonyra nem laptopot, különböző elektronikus kütyüket kaptak ajándékba. Ahogyan emlékszem az első ajándékom egy kifestőkönyv volt és én nagy boldogan mutogattam mindenkinek és nagy örömmel színeztem a benne lévő figurákat. Amikor már kezdtem cseperedni, valami fúvós hangszert kaptam, ezzel még az ünnepekben megtanultam eljátszani a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű dalt, amivel emlékszem, hogy a nagyszüleimnél először nagy sikert arattam, de később a dolog visszájára fordult, mert egy idő után már kezdtem az idegükre menni :-). Akkoriban a gyerekek még nem hamburgert ettek és kólát ittak hozzá. Főzelék, krumpli vagy tészta volt általában az ebéd. Emlékszem többnyire hétvégén ettünk húst, főleg csirkét, amiből az egyik comb volt az enyém, a másik az öcsémé. Déligyümölcsöt először Szlovákiában ettem, de ott is hosszú sort kellett kivárni, mire ránk került a sor. Kólát Budapesten ittam úgy 8 éves koromban, csodálkoztunk is, hogy mit szeretnek benne a városi népek, amikor olyan orvosság íze van. Világéletemben falun éltem. Gyerekként iskolai szünidőkben egy átlagos nap a következőképpen nézett ki. Reggeli, irány a focipálya, ebéd, megint foci, vacsora, aztán alvás. Nem is nagyon lehetett látni elhízott gyereket. Amikor éppen nem fociztunk, akkor éppen bicikliztünk vagy a természetben voltunk. A cseresznyefákat dézsmáltuk, figyeltük, hogy mikor kelnek ki a bagolyfiókák, vagy éppen suhingóztunk, alvég a felvég ellen. Nagyon egyszerű játék volt, hajlékony vessző végére sárdarabot gyúrtunk és azt dobálta egyik csapat a másik felé. Utólag is örülök neki, hogy nem ütöttük ki egymás szemét, legalábbis én komoly sérülésre nem emlékszem. Nagyon élénken él bennem, amikor elkezdtem az általános iskolát, mennyire vártam, milyen büszke voltam, hogy én már iskolába járok. Örök hálával tartozom Patai tanító Úrnak, aki az alsó tagozatban egyszemélyes tanári karként is működve, megismertetett minket az élet rejtelmeivel. Talán negyedikes lehettem, amikor nagy megtiszteltetés ért. A Pajtás újságtól keresték meg az iskolát, interjúkat és fotókat készítettek rólunk. Így történhetett, hogy életemben először és valószínűleg utoljára címoldalra kerültem, és ha jól emlékszem a harmadik oldalon arról faggattak, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Közel 35 év telt el azóta és még most sem tudom a választ :-)