2009. december 1., kedd

Boldog Békeidők I.


Ha valaki figyelmesen olvassa bejegyzéseimet, biztosan észreveszi, hogy szeretek időnként zsörtölődeni, fennakadni bizonyos dolgokon. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik elfogadják a dolgokat, úgy, ahogyan vannak. Voltak a történelemben, akik megváltoztatták a világot: vallási vezetők, hadvezérek, államférfiak, tudósok, stb. Azt gondolom, kellenek ilyen formátumú emberek, hogy utat szabjanak a fejlődésnek, igaz sajnos időnként előfordult, hogy életük, tevékenységük eredményeként pusztulás, háború, éhínség várt a szenvedő milliókra. De mi a helyzet velünk, többségében egyszerű, hétköznapi emberekkel? Vajon érdemes-e gondolkodni dolgokon, tenni valamit olyanért, amin úgysem tudunk változtatni? Az igazi kérdés persze az, hogy mi az, amihez van elég erőnk, befolyásunk és mi az, amihez nincs. Sokszor nehéz eldönteni, de igenis tenni kell azért, amiért tudunk tenni, hogy jobbá tegyük ezt a világot.

Mennyivel egyszerűbb volt még gyerekfejjel. Elnézem öcsém kislányát és eszembe jut az én gyermekkorom. Akkor még nem volt ilyen bonyolult a világ, a gyerekek Karácsonyra nem laptopot, különböző elektronikus kütyüket kaptak ajándékba. Ahogyan emlékszem az első ajándékom egy kifestőkönyv volt és én nagy boldogan mutogattam mindenkinek és nagy örömmel színeztem a benne lévő figurákat. Amikor már kezdtem cseperedni, valami fúvós hangszert kaptam, ezzel még az ünnepekben megtanultam eljátszani a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű dalt, amivel emlékszem, hogy a nagyszüleimnél először nagy sikert arattam, de később a dolog visszájára fordult, mert egy idő után már kezdtem az idegükre menni :-). Akkoriban a gyerekek még nem hamburgert ettek és kólát ittak hozzá. Főzelék, krumpli vagy tészta volt általában az ebéd. Emlékszem többnyire hétvégén ettünk húst, főleg csirkét, amiből az egyik comb volt az enyém, a másik az öcsémé. Déligyümölcsöt először Szlovákiában ettem, de ott is hosszú sort kellett kivárni, mire ránk került a sor. Kólát Budapesten ittam úgy 8 éves koromban, csodálkoztunk is, hogy mit szeretnek benne a városi népek, amikor olyan orvosság íze van. Világéletemben falun éltem. Gyerekként iskolai szünidőkben egy átlagos nap a következőképpen nézett ki. Reggeli, irány a focipálya, ebéd, megint foci, vacsora, aztán alvás. Nem is nagyon lehetett látni elhízott gyereket. Amikor éppen nem fociztunk, akkor éppen bicikliztünk vagy a természetben voltunk. A cseresznyefákat dézsmáltuk, figyeltük, hogy mikor kelnek ki a bagolyfiókák, vagy éppen suhingóztunk, alvég a felvég ellen. Nagyon egyszerű játék volt, hajlékony vessző végére sárdarabot gyúrtunk és azt dobálta egyik csapat a másik felé. Utólag is örülök neki, hogy nem ütöttük ki egymás szemét, legalábbis én komoly sérülésre nem emlékszem. Nagyon élénken él bennem, amikor elkezdtem az általános iskolát, mennyire vártam, milyen büszke voltam, hogy én már iskolába járok. Örök hálával tartozom Patai tanító Úrnak, aki az alsó tagozatban egyszemélyes tanári karként is működve, megismertetett minket az élet rejtelmeivel. Talán negyedikes lehettem, amikor nagy megtiszteltetés ért. A Pajtás újságtól keresték meg az iskolát, interjúkat és fotókat készítettek rólunk. Így történhetett, hogy életemben először és valószínűleg utoljára címoldalra kerültem, és ha jól emlékszem a harmadik oldalon arról faggattak, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Közel 35 év telt el azóta és még most sem tudom a választ :-)

Nincsenek megjegyzések: