A közelmúltban emlékeztünk meg halottainkról. Mi, ilyenkor három temetőt keresünk fel (hiába, nagy a rokonság) és a temetőlátogatást összekapcsoljuk rokonlátogatással is. A rokonainkkal az újratalálkozás öröme, kicsit ellensúlyozza a temetői szomorúságot és jól ápolja a rokoni kapcsolatokat, én nagyon fontosnak tartom ugyanis a család, a rokonság összetartó erejét.
Egyszer valahol azt hallottam, fényből és sárból vagyunk összegyúrva. Érdekes megközelítés. Halottainknak a fény már kihunyt, de mindig feltűnik az a csend és nyugalom, ami körülvesz minket, mikor elszorult szívvel sétálunk a sírok között, elhunytjaink sírja fölött meggyújtva mécseseinket, gyertyáinkat. Különösen fáj, amikor valakit fiatalon ragad el a halál. Sokáig álltam a két éve, 32 évesen, tragikusan elhunyt ismerősöm sírjánál. A sors vajon miért nem engedte meg neki, hogy teljes életpályáját befuthassa. Fiatalon, életerősen ragadta el a halál, végzetét emberi felelőtlenség okozta. Miért kellett így történnie? Nem tudhatjuk, de neki ez volt megírva. Egyszerű, fakeretes sírja emlékeztet arra az egyszerű, őszinte, gyengéd, emberre, aki életében volt. Szintén sokáig szoktam álldogálni nagyszüleim sírjainál, ilyenkor eszembe jut, hogy anyai nagyanyámnak én voltam a kedvence, gyerekkoromban óvott még a széltől is. Nem volt túlzottan vallásos fajta. Még kisgyermekként utaztam vele egyszer a buszon és a temető mellett lassított a járat. Ránézett a temető feliratára és annyit mondott: ”Csak hiszitek”. De jólelkű, rendes asszony volt, szép kort megélt, 80 évesen ment el.
Ami még elgondolkodtatott, nézelődve a temetői sírok, sírfeliratok között, hogy mennyire igazságtalan, hogy míg vannak, akiknek nyugvóhelyét csak egy fakereszt jelzi, mások pompás sírhelyének értéke egy kisebb lakás summájával vetekszik. Hát még holtunkban sem vagyunk egyelőek. Sokkal igazságosabbnak tartom például a II. Világháborúban elesett amerikai katonák emlékhelyét. A tábornok és a közkatona is egyforma rendezett sírban nyugszik. Lehet, hogy ezzel nem értetek egyet, de én tényleg így gondolom.
Szintén a közelmúltban történt, hogy néhány társammal jószolgálati adománygyűjtést, ill. erre rászervezve egy rendezvényt csináltunk. Hát, vegyesek a tapasztalataink. Közel 170 ezer Ft összegű adomány jött össze, aminek nagyon örülünk, köszönet itt is az adományozóknak, de több száz ember lett az üggyel kapcsolatban megszólítva és döbbenetes az a közöny, sőt néhány esetben ellenségesség is, ami az emberek többségét jellemezte. Mondhatnánk persze, hogy gazdasági válság van, de szerintem ez a közönyös hozzáállás dolgokhoz, aminek segítségével, előre vihetünk ügyeket kisebb vagy nagyobb közösségek érdekében, nem európai, hanem magyar sajátosság. Ennek okairól, tanulmányt lehetne írni. Néhány éve egy Kanadában élő ismerősöm látogatott haza beteg édesapjához. Már lassan visszamenőben volt, mikor megkérdeztem tőle, hogyan érezte magát az óhazában? A válasza nagyon meglepő volt. Azt mondta jó volt újra itthon lenni, de feltűnő az a rosszkedv, ami az embereket uralja. Odaát nem látni ennyi egykedvű, leszegett fejjel járó embert az utcákon. Mondom neki, talán a kereset, a jövedelembeli különbség az oka. Válasza, nehéz a kettőt összehasonlítani, mert például míg itt az apja kórházi kezelése szinte ingyen volt, odaát egy vagyonba került volna. Egyébként is 87-ben ment ki és úgy emlékszik akkor sem vetette fel a népet a sok pénz (részben ezért ment ki), mégis sokkal összetartóbb, vidámabb volt a magyar. Egyetértettem és ennyiben maradtunk.
Egyszer valahol azt hallottam, fényből és sárból vagyunk összegyúrva. Érdekes megközelítés. Halottainknak a fény már kihunyt, de mindig feltűnik az a csend és nyugalom, ami körülvesz minket, mikor elszorult szívvel sétálunk a sírok között, elhunytjaink sírja fölött meggyújtva mécseseinket, gyertyáinkat. Különösen fáj, amikor valakit fiatalon ragad el a halál. Sokáig álltam a két éve, 32 évesen, tragikusan elhunyt ismerősöm sírjánál. A sors vajon miért nem engedte meg neki, hogy teljes életpályáját befuthassa. Fiatalon, életerősen ragadta el a halál, végzetét emberi felelőtlenség okozta. Miért kellett így történnie? Nem tudhatjuk, de neki ez volt megírva. Egyszerű, fakeretes sírja emlékeztet arra az egyszerű, őszinte, gyengéd, emberre, aki életében volt. Szintén sokáig szoktam álldogálni nagyszüleim sírjainál, ilyenkor eszembe jut, hogy anyai nagyanyámnak én voltam a kedvence, gyerekkoromban óvott még a széltől is. Nem volt túlzottan vallásos fajta. Még kisgyermekként utaztam vele egyszer a buszon és a temető mellett lassított a járat. Ránézett a temető feliratára és annyit mondott: ”Csak hiszitek”. De jólelkű, rendes asszony volt, szép kort megélt, 80 évesen ment el.
Ami még elgondolkodtatott, nézelődve a temetői sírok, sírfeliratok között, hogy mennyire igazságtalan, hogy míg vannak, akiknek nyugvóhelyét csak egy fakereszt jelzi, mások pompás sírhelyének értéke egy kisebb lakás summájával vetekszik. Hát még holtunkban sem vagyunk egyelőek. Sokkal igazságosabbnak tartom például a II. Világháborúban elesett amerikai katonák emlékhelyét. A tábornok és a közkatona is egyforma rendezett sírban nyugszik. Lehet, hogy ezzel nem értetek egyet, de én tényleg így gondolom.
Szintén a közelmúltban történt, hogy néhány társammal jószolgálati adománygyűjtést, ill. erre rászervezve egy rendezvényt csináltunk. Hát, vegyesek a tapasztalataink. Közel 170 ezer Ft összegű adomány jött össze, aminek nagyon örülünk, köszönet itt is az adományozóknak, de több száz ember lett az üggyel kapcsolatban megszólítva és döbbenetes az a közöny, sőt néhány esetben ellenségesség is, ami az emberek többségét jellemezte. Mondhatnánk persze, hogy gazdasági válság van, de szerintem ez a közönyös hozzáállás dolgokhoz, aminek segítségével, előre vihetünk ügyeket kisebb vagy nagyobb közösségek érdekében, nem európai, hanem magyar sajátosság. Ennek okairól, tanulmányt lehetne írni. Néhány éve egy Kanadában élő ismerősöm látogatott haza beteg édesapjához. Már lassan visszamenőben volt, mikor megkérdeztem tőle, hogyan érezte magát az óhazában? A válasza nagyon meglepő volt. Azt mondta jó volt újra itthon lenni, de feltűnő az a rosszkedv, ami az embereket uralja. Odaát nem látni ennyi egykedvű, leszegett fejjel járó embert az utcákon. Mondom neki, talán a kereset, a jövedelembeli különbség az oka. Válasza, nehéz a kettőt összehasonlítani, mert például míg itt az apja kórházi kezelése szinte ingyen volt, odaát egy vagyonba került volna. Egyébként is 87-ben ment ki és úgy emlékszik akkor sem vetette fel a népet a sok pénz (részben ezért ment ki), mégis sokkal összetartóbb, vidámabb volt a magyar. Egyetértettem és ennyiben maradtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése