Help

Reggelente, amikor álmosan beindítom az autót és megnyomom az útvonaltervezőben a kedvencek között a munkahely ikont (v.ö. amikor, Ti a tömött buszokon elindultok munkába :-), szóval, ilyenkor még nem tudom, hogy aznap éppen mi vár rám, milyen napom lesz. Az elmúlt 20 évben, amióta ügyfelekkel, emberek ügyes-bajos álláskereséssel kapcsolatos ügyeivel foglalkozom, történt egy és más érdekes eset, amit érdemes elmesélnem. Pályám kezdetén, hogy teljes legyen az eddigi pályafutásom, még egy egészen más területen, számítógépes operátorként (80-as évek), az akkor még korszerű R-22-es szovjet csodagépen dolgoztam. Abban az időben ilyen vagy ehhez hasonló nagygépes technológiában talán, ha 3-4 ezren dolgoztunk az országban. Régi filmekben lehet néha látni, amikor az operátor mágnesszalagot vagy mágneslemezt cserél az egységeken vagy a konzolnál ülő éppen valamilyen utasítást ad. Az egész számítógépterem volt vagy 200 m2 és kb. 8-10 ember dolgozott ugyanazon a munkán, de más munkafolyamaton. Akkor még szerintem egyikünk sem gondolta, hogy hamarosan eljön az idő, hogy az egész számítógépterem belefér egy nagyobb könyv méretű dobozba és azt sem, hogy ilyen doboza lassan minden embernek lesz. No, de változnak az idők.

Visszatérve az elmúlt 20 évre, a munkaügyben, még az állami szektorban kezdtem a pályafutásom és mint zöldfülűt, már az elején, olykor bevetettek a mélyvízbe. Történt egyszer, hogy a főnököm maga helyett, engem küldött egy rehabilitációs ülésre. Akkor még az épületet sem nagyon ismertem, az egyik helyiségből beszéd szűrődött ki, én bekopogtam és bementem. Leültettek, kávéval, üdítővel kínáltal, kicsit csodálkoztam, hogy miért vagyunk olyan sokan, de azért ültem és figyeltem. Egy idő után már a szünetet vártam, mert rájöttem, hogy rossz ülésre ültem be. Szünetkor átmentem a másik helyiségbe, éppen én következtem és a hivatal álláspontját kellett ismertetnem. Elmondtam a szövegem, aláírtam a jelenléti ívet és a végén mikor jöttünk ki az ülésről, a másik társaság, akik szintén akkor végeztek, kicsit csodálkoztak, hogy én mindenhol ott vagyok. Amikor visszatérve az irodába ezt elmeséltem a többieknek, hát a nevetéstől visszhangzott az egész épület.

Volt egy kedvenc ügyfelünk, aki a jelenlétével, humorával mindig mosolyt tudott csalni az ügyintézők arcára. Egy alkalommal mezőgazdasági munkára lehetett jelentkezni Németországba, fényképes önéletrajzzal. Emberünk rögtön jelentkezett is, az önéletrajza sem volt kutya, de a fotója? Képzeljetek el egy kócos, bandzsal (tudom erről nem tehet) embert keménykalappal a fején. Szerintem röhögött a fényképész, röhögtünk mi és röhöghetett a németországi partnerünk is. Én fogadni mertem volna rá, hogy a németek már csak kíváncsiságból is kiviszik, de végül sajnos erre nem került sor. Később, belföldi munkában tudtunk neki segíteni, köszönettel azért is, hogy ennyi embernek okozott örömet.

Azokban az időben még tömeges volt a munkanélküliség (sajnos most is arrafelé tartunk) és sokszor előfordult, hogy az ügyfeleinknek órákat kellett várni a sorukra. Egyszer halljuk, hogy az előtérben kiabálják:megjött a kávé, utat, utat. Megjelenik az ajtóban két férfi, három adag kávéval a kezében. Mondjuk, hogy mi nem kértünk kávét, mire ők: tudjuk és elővették a farzsebükből az irataikat. Ugyenezt mások, később süteménnyel játszották el. Szóval jó dolgunk volt.

Nagyon sok érdekes karakterrel találkoztam a munkám során: volt ügyfelem, aki többszörös emberölésért ült és kiszabadulva munkát keresett (hihetetlen, de öregemberként, megtörten vigyázzban állt előttem, aki akkor még fiatal suhanc voltam) volt ügyfelünk, aki munkanélküliként, Miami-ból küldött képeslapot nekünk (rendszeresen láthatjuk a tévében, show-ja is van), de volt olyan vállalatvezető is, aki az elküldése miatt olyan depressziós volt, hogy komoly munkánkba került, hogy egyáltalán értelmes kommunikációt tudjunk vele kialakítani.

Az évezred elejétől a civil szférában dolgozom, de a munkaköröm hasonló, mint korábban. Koordinátorként, manapság sokat utazom az országban, keleten Nyíregyházáig, nyugaton Zalaegerszegig. Kicsit furcsa volt megszokni, hogy a családtól távol töltök 20-25 napot az évben, de a munkaköröm ezzel jár. Már nem hivatalnok voltam, hanem civil tanácsadó, amikor a következő eset történt, amit kissé pironkodva mesélek el, bár én ártatlan voltam ennél a szituációnál.

Telefonon hívtam az egyik ügyfelünket, (aki, az ismerőseim szerint homokos, bár hozzáteszem, hogy nem látszik rajta) egyeztetni szerettem volna vele egy munkalehetőséggel kapcsolatban. Hosszas kicsöngés után kicsit lihegve felveszi a telefont és közli velem, hogy látta a kijelzőn a nevemet, ezért vette fel, de éppen szexel, úgyhogy gyorsan mondjam el, hogy mit akarok. Hát köpni, nyelni nem tudtam, még zavaromban azt is megkérdeztem, hány perc múlva hívjam vissza. Aztán végül abban maradtunk, hogy másnap jöjjön be az irodába. Azt hiszem, hogy ha valaki ilyenkor képes miattam felvenni a telefont az komoly szakmai elismerés a számomra.

Hát ennyit a munkámról, most már készülődenem kell, mert osztálytalálkozóra vagyok hivatalos. Kíváncsi vagyok, ki mennyit öregedett és ki mennyi üveg sört bír meginni :-)