Születésnapomra

Régen szólaltam meg, de most alkalom van. A közelmúltban ünnepeltem 46. születésnapomat. (Vagy mondjuk úgy, hogy 16 éves születésnapom 30. évfordulóját?) Talán József Attila verse után bátorságnak tűnik fenti címet adni bejegyzésemnek, de aki ismer, tudja, hogy mindig nagy feneket kerítek ennek az alkalomnak. A miértjét én sem értem, mindenesetre a családdal és a baráti körrel is összejöttünk ebből az alkalomból és torok nem maradt szárazon (gyomor nem maradt éhesen). Kellett ez már nagyon, mert mostanában valahogy semmi nem akar sikerülni. Kicsit úgy érzem magam, mint a rogyadozó bokszoló, aki bedagadt szemekkel kukucskál kifelé a kesztyűk mögül és várja, hogy most vajon balegyenes vagy jobb horog következik. Bár ez a hasonlat nem biztos, hogy helytálló, mert nekem másokat nem szokás megütni, pláne nem padlóra küldeni. Mondhatná valaki erre, hogy pedig ilyen világot élünk. Mindenesetre nekem most jól jött a szünet. Szakmai vonalon is vannak érdekes helyzetek. Olyan konfliktus helyzetek például, amikor olyannal kellene vitába szállnom, akit olyan szakembernek tartok bizonyos helyzetben, mint a Birkmann professzort alakító színészt, aki, mondjuk, hazamegy és a forgatáson látottak alapján műti meg beteg anyósát. Na, mindegy. Visszautalva apu négy bejegyzésére, én örülhettem, hogy leközölhettem. Ami elgondolkodtató, hogy lassan kiöregszik, kihal az a korosztály, akinek központi témája a háború, a Rákosi korszak és az 56-os forradalom. Nem semmi idők voltak. Nehéz volna rámondani, hogy ennek a kornak is meg volt a szépsége. A forradalom, az persze megint más. Összefogott a nép, egy elnyomó rendszer ellen, egy nagy főhajtás minden résztvevőjének, aki a jó oldalon harcolt. És a többség a jó oldalon harcolt, csak az orosz tankok és a segítségnyújtás elmaradása a nyugat és az amerikaiak részéről, hozta meg azt a megtorlást, ami a forradalom leverése után következett. De aztán már az oroszok is tudták, a magyart nem lehet igába hajtani, mert nem egy szolgalelkű nép, mert szabadságra született. Tényleg, mit mesél majd a mi korosztályunk az unokáknak. Az MTV székház ostromát? De talán nem is baj ez.
Szóval megvolt a szülinap, apu negyvenhatodszorra is elmesélte azt a sztorit, hogy mikor megszülettem a szülészorvos nem tudta eldönteni, hogy gyerek vagyok-e vagy majom. Ezért feldobott a levegőbe, ha elkapom a szülőszoba csillárját, akkor majom, ha nem akkor gyerek. Nem kaptam el, viszont fejre estem és így lettem ilyen ütődött. Gondoljátok el, negyvenhatodszorra is ezen a hülyeségen kell röhögni.
Történelmi érdekesség, hogy én Sztálin halála után születtem pontosan kilenc évvel, a feleségem pedig Lenin születése után született napra pontosan 100 évvel. Mondtam is neki: szívem, igazán nagy zsenik, csak 100 évente születnek.
Aztán, hogy pont ide dobott le a gólya. Istenem, jó helyre dobott. Ledobhatott volna Olasz-spanyol vagy Franciaország fölött is, talán ott jobb lenne a klíma, itt viszont több a jó barát.
Végezetül a régi szép időkre emlékezve küldök magamnak egy idézetet egykori kedvenc zenekaromtól:

„ A lány a padon ült, a fiú előtte állt, nem láttam pontosan, de valamit csinált, még, hatéves se voltam, egy bokor bújtatott és nem is vették észre, hogy Mick Jagger vagyok” Hobo Blues Band

Megjegyzés: Bal felső sarokban a családom, akikre nagyon büszke vagyok.