Katonadolog

Egy kép a múltból. A fotó 24 éve készült a budapesti Fehér úti laktanya sportpályáján. Számomra külön érdekessége, hogy létezéséről nem tudtam ill. eddig abban a hitben éltem, hogy másfél éves sorkatonai pályafutásom alatt fotó rólam nem készült, kivéve a katonaköny arcképét. Németországban élő, most megkerült barátom lepett meg vele. A kép bal szélén vagyok 20 kiló mínusszal, még dús hajjal, mellettem a fotót küldő Jani barátom, a másik két fiú nevére nem emlékszem, úgy rémlik egy időben fociztak a csapatban a Budapest bajnokságban is. Jani barátom volt talán a legszínesebb egyénisége nemcsak a baráti körnek, hanem az egész századnak is. Sok sztori jut róla eszembe, a történetekről itt nem szólhatok, mert közben megnősült és hallgatni arany. Talán csak annyit, hogy sosem láttam nagyobb nőcsábászt nála.

A kép hátterében a laktanya magas kerítése látható, ami azért annyira nem volt magas, hogy heti rendszerességgel ne másszon át rajta valaki sörért. Egyszer egy öreg katona mesélte, hogy megtörtént olyan eset, hogy az éppen ügyeletes sörszállító katona olyan piás volt, hogy éjszaka átmászás közben elaludt és a hajnali derengésnél az őt észlelő katonák segítették le a kerítésről. Elgondolkodtató, hogy az átlagosnál a seregben szinte mindenki többet ivott, az meg még inkább, hogy a hivatásos tiszti állomány kb. 60%-a alkoholista volt, békeidőben. Soha nem értettem ennek okait.

"Je me souviens des jours anciens, et je pleure" ("emlékszem a régi időkre és sírok") idézhetnék egy francia versikéből, és tényleg nagyon sok szép emlék, érdekesség jut az eszembe. Már a történet, hogy miért kerültem kis paksi kitérővel Budapestre is megér egy misét.

Történt, hogy nagyon jó ismeretségi kapcsolatba kerültem a helyi hadkiegészítő parancsnokság, parancsnokának nejével. Egyszer csak mondja, hogy hallott a bevonulásomról, kérdezi, hogy lenne-e kedvem a közeli Nagygombosra bevonulni, ez egy jó hely, innen heti rendszerességgel tudnék hétvégente hazajárni. Köszöntem szépen, hát persze, hogy intézze el. A bevonulásomkor aztán ért a meglepetés, a nevemet a paksra indulók között hallom felolvasni. Mondom, kérem szépen itt valami félreértés történt, mert nekem Nagygombosra kéne elutaznom. Erre a felolvasást végző tiszt rámförmed, fogjam be a pofámat. Igaz, hogy a nevem a lista végén a Nagygombosra indulók között szerepel, de le van húzva és a helyén egy másik újonc neve van feltüntetve. No gondoltam ez is jól kezdődik, hát itt valakinek még nagyobb protekciója volt.

Aztán Budapesten helyre jött minden. Egy építő-műszaki alakulathoz kerültem, ez nem harcászati egység, aki volt katona, az tudja, hogy az ilyen alakulatoknak nem sok közük volt az alakisághoz, a katonai fegyelemhez, a század állománya a Magyar Népgazdaság egyik prominens gyárában, a Finommechanikai Vállalt üzemeiben dolgozott. Félév kopasz katonasors szerint élő, de nem kibirhatalan időszak után, ahogy az öreg katonák leszereltek, központi katona lettem, (központi katonák: írnok, technikus, párttitkár, telexes, szakács, sofőr) kineveztek technikusnak tizedesi rangban, aki a század munkahelyi ügyeivel foglalkozott. Szerettem csinálni ezt a munkát.

A seregben nagyon sok barátságot kötöttem, hármójukkal még azóta is tart a kapcsolatom. Néha felidézzük a sztorikat: amikor elaludtam szolgálatban és miattam késett a század a múzeumi látogatásról a Hadtörténeti Múzeumban (megúsztam egy szóbeli figyelmeztetéssel), amikor a kiváló dolgozókat kellett jutalmazni és én abban a hitben, hogy a dolog nem lesz nyilvános, a listára a focicsapatot írtam. Aztán egy ünnepségen a boríték átvételére kiszólították a társaimat, az én általam papírra vetett sorrendben: kapus, balhátvéd, stb... és a végén a cserék:-) Azt hittem balhé lesz, de mindenki mosolygott. Ezt is elnézték nekem. A parancsnok egyszer átrendeztette az irodáját, szólt nekem és egy honvédnak, vigyük át az akváriumát az egyik sarokból a másikba. Hát persze, hogy kicsúszott a kezünkből, összetört és csupa víz lett minden. Még szerencse, hogy a halak életben maradtak. Na, emiatt az eset miatt két hétig nem mehettem haza. Aztán még lehetne folytatni a történeteket napestig. Gyorsan elrepült a másfél év, őrmesterként szereltem, de soha nem hívtak vissza a tartalékos állományból, az emlékek azonban itt élnek bennem továbbra is.